Kavicsok

Már ősz settenkedik a vízparton

ahol ülök, mellettem kavicshalom.

Mintha gondos kezek válogatták,

rakták volna össze a kis dombot,

apró kavicsokból szép mozaikot.

Nincs két egyforma, ahány, annyiféle:

márványmintás, gyöngyházragyogású,

amin megcsillan a nap fáradt fénye.

Van köztük gömbölyű, lapos, ez meg itt

mint egy miniatűr, nagyszélű kalap,

halványsárga, akár az elalvó Nap.

Kezemben egy különös, fényes kavics,

mint tengeri gyöngykagyló, gyönyörűséges,

alig láthatón szivárvány színben játszik,

megsimogatom, hűvös, sima, selymes.

Száz kérdés cikázik gondolataimban:

vajon mi lehet, a kavicsok titka?

Honnan indultak útnak és mikor?

Leváltak nagy hegyek szikláiról,

s azóta görgeti, csiszolja, formálja

az idő, a víz, a durva nagy kövek.

Hullámok sodorták a partra őket,

vagy jött egy gép, és vízbe markolva

a tenyerében maradt, sok csillogó

kis kavics-szemet a partra kirakta.

Örök titok marad a kavicsok sorsa.

Lám ők is olyanok, mint mi, emberek,

sodor, formál, csiszol bennünket

a végtelen nagy folyó, az Idő.

Ki tudja, melyikünk mivé lesz?

Ahány kis emberkavics, annyi féle:

mindegyik más és mindegyik titok.

Színtelen, színes, fénylő vagy fakó,

tán simogatni, tán eldobni való,

felfigyelnek rá, vagy észre sem veszik.

De csiszolva, vagy csiszolatlanul

lesz belőle egy kis emberkavics,

aki szeret, aki szerethető

és az sem baj, ha nem különleges.

A szíve, lelke, érző, hiszen ember ő.

Moretti Gemma