Az igazi "Jó szív".

Versemény.

Szent Péter pediglen tartja a kezében

A mennyei pálmát, odafenn az égben,

S nagy magában azon töprenkedik épen:

"Hát ezt kinek adjam ezen szökő évben?"

Az igaz jó szívnek. De melyik az igaz?

Nehéz megtudni, ki tiszta búza, ki gaz?

Mert kinek csak száján terem meg a vigasz,

Annak a kezébe bizony nem illik az.

Tudn'illik a pályadijas égi pálma,

Mely a csillagokból földre alá száll ma:

Halandó embernek bizony kedves álma,

Méltó, hogy támadjon érte egy kis lárma.

Tartatik ezuttal lelki szépségverseny:

El nem marad erről, tudom, egy ember sem.

A sok pályafutó egymással mint verseng,

Azt fogja leírni mindjárt az én versem.

Az egyiknél vagyon kövér bugyelláris:

"Ismeri nevemet koldus is, király is!

Szórok alamizsnát az egyik kezemmel,

Másikkal az államkölcsönt jegyezem fel.

Segélyt talál nálam minden özvegy, árva:

Miniszterek előtt a ládám kitárva.

S ha én azt becsukom s nem adok belőle:

Nem lehet háboru, jót állok felőle."

"Ez nagy szó!" mond Péter. - Jön a következő,

"Uram, csak én rólam danol erdő, mező.

Házamnál a szabad lopás a regula,

Sose kérdem, hányat vet csorda és gulya?

Élhet a szegénynek kicsinyje és nagyja,

Mit szeme megkíván, keze ott nem hagyja.

Ellopott tárgy után soha nem szaladok,

Borba esett légynek utravalót adok.

Házamnak kapuja soha sincs betéve:

Azt sem tudom, ki lesz a vendégem délbe?

Vacsoráló banda reggel oszlik szélylyel.

Nálam mindig nap van, soha sincsen éjjel.

Váltóit girálom megszorult pajtásnak,

Kifizetésüket sem engedem másnak.

Kártyázó czimborák, mikor összejőnek,

Engemet neveznek közös jóltevőnek".

"E bizony nagyon szép!" mond a menynyek őre.

Most egy másik alak bandukol előre.

"Uram! Fáradt vagyok! Már mind a két lábam

Eljártam a szörnyű sok lótás-futásban.

Én járom el dolgát bajosnak, peresnek,

Meg a kik hivatalt és állást keresnek.

Akár szolgabiró, akár biró-szolga,

Annak mind énhozzám van kötve a dolga.

Miniszter kilincse tenyeremtül fényes,

Hozzám jön minden lány, a ki csak erényes.

Iskolák ajtaját én nyikorogtatom.

Hivatal-betöltés az én vállalatom.

Én felelek rosszul tanult diák helyett,

Kimaradt cselédnek én keresek helyet.

A tolvajt én védem a törvényszék előtt

S nem tartanak nálam nélkül keresztelőt."

"E már megint nagy sor!" szól az égi portás.

Következik nyomban rá egy másik kortárs.

"Szent atyám! Nem ismersz? Hisz ez lehetetlen!

Tán az ujságodat hagytad felmetszetlen?

Mindennap olvashatsz felőlem valamit,

Viselt dolgaimról minden lap megtanit,

Jótékony rovatbul nevem el nem marad,

Hol adakozás van, tartom a kosarat.

Népkonyhát kóstolok, árvát protegálok,

Erkölcs-nemesitek, börtönökbe szállok;

Perselyemmel járom a várost körösztül;

Ugy félnek már tőlem, akár az ördögtül.

Hogyha a nemzetet valami baj érte,

Tánczolok, szavalok, énekelek érte,

S ha már kifogytam az emberi nyomorbul,

Gondom az állatok védelmére fordul."

"Ugyan felpakoltál!" mond erre szent Pető.

"Egy embertől több már nem követelhető.

Hát te ott leghátul, ki jössz nagy sunnyogva,

Bontsd ki, hadd lássam hát, mi van a butyrodba!"

Felel az utolsó: "Oh uram én szentem,

Nincs én nekem semmi jó tett az eszemben,

Mert ki megbánt reggel, estig elfelejtem;

S nem gondolok reá, a kivel jót tettem".

"Neked adom pálmám", szól Péter, "nem másnak:

Mert a kinél soha a vett megbántásnak

S az adott jótétnek emléke nem drága,

Az igaz jó-szívnek az a bizonysága".
Jókai Mór