Az anyanyelv nemzetközi napja

 

1999-ben az UNESCO közgyűlése február 21-ikét az anyanyelv nemzetközi napjává nyilvánította.  A világnapot annak emlékére tartják, hogy 1952-ben az akkor még Pakisztánhoz tartozó, bengáli nyelvet beszélő Bangladesben az urdut nyilvánították az egyetlen hivatalos nyelvvé. Tiltakozásul a bangladesi diákok február 21-én az utcára vonultak, a rendőrség ötöt megölt közülük

A nemzetközi szervezet ezzel is fel kívánta hívni a figyelmet a Föld nyelvi sokszínűségére és gazdagságára.

Ma van az  anyanyelv nemzetközi napja. Használjuk ki ezt az alkalmat és gondolkozzunk el azon, milyen fontos szerepet is játszik életünkben az anyanyelvünk: legtöbbet ezen a nyelven kommunikálunk, gondolkozunk, olvasunk. Anyanyelvünk olyan számunkra, mint a lélegzés, életünk hétköznapjainak szerves része, automatikusan használjuk anélkül, hogy különösebben gondolkoznunk kellene rajta.​

Minden nemzetnek a maga nyelve a legszebb, és még inkább érvényes ez vasárnap, az anyanyelv nemzetközi napján. Ez a nap arra hivatott, hogy felhívja az emberek figyelmét saját anyanyelvük fontosságára. 

Gondoljunk az anyanyelvre úgy, mint az a rengeteg nyelv, amelyet az emberek beszélnek, amelyet születésüktől fogva hallanak és használnak. Anyanyelv nem csak egy van, hanem mindenkinek megvan a sajátja és joga van használni.Az ember nem szokott agyalni az anyanyelvén, sem másokén, pedig  hogy ez valójában olyan fontos kérdéseket érint, mint az esélyegyenlőség.

Az anyanyelvbe való kapaszkodás szózatát  Reményik Sándor versben fogalmazta meg: 
 

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek, 
És áhitattal ejtsétek a szót, 
A nyelv ma néktek végső menedéktek, 
A nyelv ma tündérvár és katakomba, 
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!

Anyanyelv

De hát miért is van annyiféle nyelv a világon? A költő csak néz és csodálkozik. Nem, nem gondol a nyelvek kialakulásának oly homályos őstörténetére (vagy élettanára? lélektanára, filozófiájára?), csak a saját mesterségére gondol. Hiszen ő – a versíró – érzi legerősebben a nyelvvel élők között egy-egy kifejezés másképp-nem-lehet-jét, mozdíthatatlan evidenciáját, szavakba horgonyzottságát. Mindig újra kínos tapasztalat rájönnie, hogy a költői evidencia anyanyelvi határig tart. Mért is hívhatják az asztalt table-nak, ha asztalnak hívják? Mért hívhatják másképp a hattyút, a vért, a jobbra csavaró borkősavat? Hány nyelv férhet el az emberiség tudatában? Vagy ne kérdezzük ezt? Ne kérdezzük, hogy hány angyal férhet el egy tű hegyén?

Jó, ne kérdezzük. De azért a költő gyakran, gyakran fog gondolni effélére, megakadályozhatatlanul (nem éppen az angyalra, hanem a nyelvre vagy talán a nyelvek angyalára), mert mindennapi kenyere a nyelvi evidenciák felismerése. Különösen kínosan merülnek föl benne az ilyen bölcs kérdések, például fordítás közben, ebben a lehetetlen, nyelvek közötti állapotban, amikor is borúlátó pillanataiban nemegyszer jut arra a következtetésre, hogy amit egy versből le lehet fordítani, azt nem érdemes lefordítani. Versírás közben az ilyen kételyekre megsüketül – a versírás nem a kételkedés perce –, de utólag végigtapogatva frissen írott versének szavait, valósággal égnek áll a haja döbbenetében, hogy anyanyelve milyen beláthatatlan mélységekig tölti ki tudatát. Mert persze, az ember tudatát általában a nyelv tölti ki (ezért is szokták egyes filozófiai irányok a gondolkozást a nyelvvel azonosítani), de az egyes ember és főleg a versíró tudatát a saját anyanyelve telíti, az számára a nyelv, elébe szabott síneivel, végtelenbe futó asszociációival, hangalakjaival, őskőzetként leülepedett irodalmi emlékeivel és felszínként hullámzó napi szóvicceivel. Különösen nyilvánvaló ez, ha a költőnek esze ágában sincs anyanyelve specialitásait keresni, ha nem kutat ízes fordulatokat, ha a nyelvi „szépség” nem célja. Ellenkezőleg: valami nyelven túlit keres, a saját legbelső s így valószínűleg általános tapasztalatát kívánja megírni, híven látomásához, amelyben, úgy érzi, nyelv-előtti képek gomolyognak. S mi áll rendelkezésére ehhez? Az anyanyelve. Magyar szavakat, képzőket, ragokat ráncigál elő tudatából, hogy fölforrósítva és összeolvasztva őket, létrejöjjön az a vegyület, amelyik még aránylag legjobban hasonlít az élményhez. Lehet (elvileg föltételezhető), hogy más nyelven az a bizonyos élmény jobban volna kifejezhető. De mentől kevésbé találja meg az ismert fordulatok közt a megfelelőt, annál mélyebbre kell szállnia gondolatai (szavai) közé, hogy a kellőt felhozza. Minden jó magyar vers egy – alapjában véve átkódolhatatlan – új magyar gondolat.

Nagy csapás ez. Nagy kincs. Mármint a nyelvi megosztottság. Néha egy új, kozmikus pünkösdre gondolok, amikor mindenkire leszállanak a tüzes nyelvek, és megértjük egymást. És megszűnnek a nyelvi elszigeteltség kínjai.

Vagyis akkor nem lesz anyanyelvem? Nem. Azt… nem.
Nemes Nagy Ágnes