Van egy fontos, szerintem megszívlelendő mondás, mely szerint „Mások szemében a szálkát is, a sajátjában a gerendát sem veszi észre.” A felelősség vállalás egy nehéz dolog. Az embereknek van két „szélsőséges” csoportja ezen a téren, az egyik csoportba tartoznak azok az emberek, akik mindenért másokat okolnak, a másik véglet pedig, akik mindenért önmagukat hibáztatják. Valahol meg kellene találni a helyes utat, persze hozzá kell tenni azt is, hogy ha vállaljuk mások előtt a hibáinkat, és elismerjük, hogy szoktunk tévedni, hiszen tévedni emberi dolog, az sebezhetővé tesz minket. Mégpedig azért, mert vannak olyan emberek, akik visszaélnek azzal, ha őszinték vagyunk, és arra használják fel ezt, hogy a saját hibáikat is ránk hárítsák. Hiszen mi már egyszer elismertük, hogy vannak hibáink, hogy hoztunk rossz döntéseket, és nem vagyunk tökéletesek. Akkor innentől fogva vállald mindenért te a felelősséget. Persze, ez amit tesznek, nem más, mint félelem, mégpedig az önmagába nézéstől. Félelem attól, hogy elismerje, a dolgok nem mindig vannak úgy, ahogyan ők szeretnék. Mert hibáztatni a legkönnyebb, a szüleinket, a társunkat, a főnököt, vagy akár önmagunkat. Sok mindenkit elővehetünk azért szóban vagy gondolatban, ha valami nem úgy sikerült, ahogyan elterveztük. Persze a hibáztatás folyamatában felfedezhető a régi, óvodáskori csetepaték jelei, amikor az igazságért kiáltva a másikra mutattunk: “De hát ő kezdte!” Az olyan emberek, akik bűntudatot keltenek bennünk azért, hogy ne kelljen a saját hibáikkal szembe nézniük, nagyon fontos leckékre tanítanak meg. Például, arra, hogy nem mindenki vall ugyanolyan értékeket, mint mi. Arra, hogy az emberek változnak, van olyan, aki soha nem tud felnőni, és ez ellen nem tehetünk semmit, csak annyit, hogy tudomásul vesszük. Egy dolgot mégis tehetünk, mégpedig a hozzáállásunkat változtatjuk meg az ilyen emberek felé. Így pedig, lesz, aki barátból, egyszerű ismerősünkké válik, végül pedig lehet, hogy már azzá sem. Néha akár évtizedes barátságok is képesek felbomlani, azért mert valaki nem néz szembe a saját felelősségével. Mindenkinek vannak hibái, nekem is, neked is, mindenkinek. A baj, csak azokkal van, akik ezt nem látják be. Felelősséget vállalni a tetteinkért, a döntéseinkért, és hibáztatni mást vagy magunkat, ha rosszul sikerül valami, két nagyon különböző dolog. Amíg, az első esetben benne van annak a lehetősége, hogy a személyiségünk fejlődik a kudarcok, negatív történések által, hiszen aktívan keressük rájuk a megoldást, és gyakoroljuk a kontrollt az élethelyzeteink felett. Addig a másodikban ez nem történik meg. Ott lényegében egy passzív szerepben várjuk azt, hogy jöjjön valaki, jöjjön egy megmentő, aki igazságot tesz. Hiszen a másik volt a „hibás”. A hibáztatás sok kárt tesz az emberi kapcsolatainkban, mert amíg dühöngünk, és felelőst keresünk, elveszítjük a lehetőséget arra, hogy empatikusak legyünk. Amikor hibáztatni kezdünk valakit, már nem figyelünk igazán sem magunkra, sem egymásra, nem halljuk meg azokat a történeteket, amelyekben nagy szükségünk lenne az empátiára, másokkal, de önmagunkkal szemben is. Vegyük tehát kezünkbe a gyeplőt, és vállaljuk fel azt, akik vagyunk, amit teszünk. Használjuk ki az időt, ami adatott és váltsuk valóra a bennünk lévő ígéreteket. Vegyük fontolóra Sebastian Fitzek gondolatát, mely így szól: „Mindig mást hibáztatunk. Vagy a körülményeket tesszük felelőssé életünk nagy traumájáért. De valójában csak egyetlen ember létezik, aki tönkre tud tenni bennünket. Csak egyetlen embernek áll hatalmában, hogy teljesen elpusztítson minket, ha hagyjuk. Nekünk magunknak.
Arany Gabriella
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése