A régi ház

A régi házra már nem emlékszik senki,

de emlékeimben olyan eleven,

mint ifjúkoromnak legkedvesebb álma,

melyet feledni nem tudok sosem.

Szinte látom az esti szürkületben

messze virító, fehér falait,

itt tündökölt fel elmúlt ifjúságom,

s szivárványhídon tűnő álmaim.

Azt sem bántam, hogy szegények voltunk,

s díszes ruhákra nem jutott soha,

boldogok voltunk, hisz ragyogott nékünk

édesanyánknak szelíd mosolya.

Évek múltak, s a vén idő szárnyán

elszállt anyánknak édes mosolya,

magával vitte oly messzeségbe,

ahol látni már nem fogom soha.

Ma már arcát csak álmomban látom,

s olykor feldereng emlékek hada,

épp úgy, ahogyan zsenge ifjúságom,

s köddé válik az éj leple alatt.

Édesanyám! Rád gondolok most is.

S ha tudnád, hogy néha most is könnyezem,

hisz nem vagy már, és a régi ház sincs meg,

de emlékeimben itt maradt velem.

Eszembe jutsz. Most nehéz a szívem,

s azt kívánom, hogy álmod szép legyen,

s ha majd kilépek testem börtönéből,

várj reám, hol az álom végtelen.

 Meggyesi Éva

Kép: Internet 

Az össz