Reggel tavaszias fénnyel ébreszt a nap,
sugaras árnyakkal köszön el az alkony,
bokrok és fák már rügyekkel próbálkoznak,
a február hóval már nem riogat.
Elmúlik ez a furcsa, fekete tél.
Egyet álmodunk, s a naptár márciust ígér;
barkás ágaikat lengetik a fűzfák,
a nagy víz friss illatát tereli a szél.
Jaj, csak rútul, nehogy becsapjon bennünket,
ez a - ki tudja miért, s hol - elveszett tél.
Volt egyszer egy kertünk, benne sok virág;
nárciszok, rózsák, nőszirom, dáliák.
Egy kora áprilisi éjszaka után,
- amikor már minden tavaszt álmodott -
arra ébredtem, hogy hófehér a kert,
s a hidegen szikrázó hófátyol alatt,
sápadtan dideregtek a nárciszok.
Azon az éjszakán lehűlt a levegő,
a tél visszaszökött, hófelhőbe bújva,
megmaradt pelyheit a tájon szerteszórta.
Azóta félek a fekete téltől,
- ha hófelhők helyett az ég napsugaras, -
becsapja a tavaszért esengő kertet,
a virágzó fákat, bimbózó bokrokat.
Azt szeretném, hogy a tél - legyen tél,
gyerekek öröme, deres, hópihés,
fákon, bokrokon zúzmara virágozzon.
S ha megjön március, illatos langyos szél
sugaras, kékegű tavaszidőt hozzon.
Moretti Gemma
Kép: Töreki Zsolt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése