Szívem falára rajzoltalak

 „Adhat az Isten gyémántot, kincset palotát,
csak kétszer nem adhat édesanyát.
S ha majd látod gondtól megőszült fejét, térdelj le elé,
s csókkal halmozd el az ő áldott kezét.”

Egyszerű ember vagyok. Tele fájdalommal, örömmel – szavaim záporába, vagy csöndembe  hullva. Mondanám, de nincs már kinek – csak a némaságba suttogom: senki nem feledheti az anyai szeretet, az anyai kéz simogatását a szeretet pillanatait. Éjjel nappal Rád gondolok ma is. Vágyom ölelő karod, közelséged – arany szemed mosolyát, meleg kezeid simogatását.   Álmaimban mindig itt vagy velem. Lágyan simogatsz, megölelsz – lesimítod arcomról a könnyeket, a szomorúságot, s a fájdalmat. Köszönöm, hogy meggyújtottad életem lámpását – arany szemed mosolyával, könnyeivel, szerető öleléseddel. Aggódtál értem, féltettél. Boldog voltál – velem örültél, tanulmányaim, munkám sikereiben. Velem sírtál fájó pillanataimban. Tőled, Belőled merítettem erőt. A szereteted arany szálaival kötöttél magadhoz, én pedig szívem falára rajzoltalak ÖRÖKRE.

Álmaimban viaskodom, kereslek útjaimon, vissza-visszatérve az emlékekben. A gyermeki szeretetem mély pillanataiban, amikor szívemre hulló könnyeim – bús szememből – mint áradó patak kicsordulnak és sokszorozódnak az aranyló gyertyafényben. Te vagy a határtalan óceán. Hangom most belevész a végtelenbe emlékeim ködfátylán át. Bújnék Hozzád egy ölelésre.

Szívemben örökké élsz drága ÉDESANYÁM.
Szomorúfűz