Nem sokára megint, Anyák napja lesz.
Bárcsak haza vinne léptem a temető helyett,
és átnyújthatnám, anyámnak azt a színes csokrot,
Bárcsak még anyámnak suttoghatnám el,
mily fájó, ha a köszönésre már senki sem felel.
Ha zárt ajtók várnak, vagy ha cserélték a zárat,
mert már idegenek lakják a jó szülői házat.
Bárcsak olyan lenne minden, mint ahogyan régen,
mikor még gondtalan kisgyermekként éltem,
s mikor még anyám is ifjú volt, életerős, bátor,
aki megállta helyét bármikor és bárhol.
De nekem már soha-soha többé nem adatik meg,
hogy irányt változtatván hazamehessek,
és küszöbünket átlépve, felköszönthessem,
az Én, drága anyám, kit nagyon szerettem.
Maradt hát a temető. Nekem már odafut a léptem.
Ott lelem meg anyám vigasztalásképpen,
akkor is, ha eljön majd az édesanyák napja,
és akkor is, ha hiánya, szívem marcangolja.
Kun Magdolna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése