De jó lenne ha hóval mennénk a télbe
égifehérbe öltözne az év vége,
olyan sok már a fekete, szürke, barna,
Mennyivel jobb érzés ránézni a tájra,
a szikrázó dérlepte deli sudár fákra,
hiszen úgysincsen nekik már zöld ruhájuk,
hulljon ragyogó fehér palást reájuk.
Takarja be az utakat égi csipke,
mert a virágokat az ősz már elvitte,
rothadó a megmaradt fonnyadt rőt avar,
köztük a hideg szél szálló örvényt kavar,
Havat várok, gyermekkorom vidám telét,
amikor még nem rejtette el a kezét,
mostanában mélyen dugta a zsebébe,
nem szórt nem hintett havat mezőre rétre.
Térdig gázolnék bele, nem baj ha hideg,
nem baj ha komor, keményen tapad, rideg,
nincs két egyforma hópihe, mind egyedi,
csillagok sziporkák csak egymást keresi.
Összeállnak jól beterítik az utat,
kavarognak táncolnak ha jön egy huzat,
pillekönnyű fehér függöny lebeg, fátyol,
ilyen mikor Hóanyó rendezget, rámol.
Havazás, milliárd vattapihe, puha,
mégis melegít mint egy nagy téli suba,
takaró, lepel, varázslat, pici puszik,
jéggé válva lábunk alatt vígan csúszik.
Várom, úgy mint régen, oly ifjan, hajdanán,
hogy elmélázzak az ablakból Tél haván,
várom a hó tündéri csillámfényeit,
tegyen hát csodát szépséget már végre itt.
Lukács Judit
.jpeg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése