Életút

Indul a vonatunk, mikor születünk,
és már rövidtávon felgyorsul velünk.
Sínek futnak szerte, s váltókezelők
állítják a vágányt sorsaink előtt.

Vár a nagy utazás, hosszú életút,
van, akinek sorsa vakvágányra fut.
Nekem van odafenn vezércsillagom,
amely vezet engem hosszú utamon.

Mily zsenge a tavasz, hív a napsugár,
az egész természet boldogságra vár.
Kék az ég, zöld a fű, bolondok vagyunk,
robog a vonatunk, szívből kacagunk.

Miénk az életút, a nagy utazás,
nem késik vonatunk, mindig megy tovább.
Várnak ott mireánk? Van, ki tart velem?
A magány bús terhét én nem kedvelem!

Elmentek mellettem gyermekéveim,
megkopnak lassacskán emlékképeim.
Ködpergető légben messze nézek én,
vajon merre menjek itt e földtekén?

Előttem a sínek, hosszú út vár még,
de a horizonton ködös lett az ég.
Mármost azt sem látom, vajon összeér
az a párhuzamos az ég peremén?

Újra úton vagyok, le is szállok már,
"Ifjúság városa", ily felirat vár.
A nyüzsgő sokaság reménnyel tele,
boldog az ifjúság, zajlik élete.

Itt a nyár heve ég, szerelem az úr,
az ég még felhőtlen, tiszta kék-azúr.
Mégis el kell mennem, kezemben a jegy,
a sorsnak vonata sajnos továbbmegy.

Emlékpoggyászaim magammal viszem,
többnyire jó dolgok, s rossz is jön velem.
Integetek vissza, velük maradnék,
de mindenki elküld, "te csak haladj még!"...

A vonatom indul, egyre lassabb már,
ablakon át látni, őszül a határ.
Rozsdás lomb a fákról lassan hull alá,
jelzi, hogy a tél jön immár nemsoká`.

Füttyjelt ad a vonat, állomásra ér,
már a háztetőkön megjelent a dér.
Csillogó s harmatos még az átmenet,
erre találhatók meglett emberek...

Szép ez a város is, sok feladat vár,
vannak még barátok, s bágyadt napsugár.
Melenget, simogat, kellemes e hely,
de vár rám a vonat, sajnos menni kell!

Sok poggyászom gyűlt már, amit nem viszek,
csak a szép emlék kell, s amiben hiszek.
Amit gyűjtögettem, mindezt itt hagyom,
átutazó vagyok, nem kell nagy vagyon!

Lopakodó tél jő, s fehér láthatár,
a sorsunk vonata immár erre jár.
Hatalmas pusztaság, itt a szél sem fúj,
van-e még állomás, vár valami új?

Lassan megy a vonat, sok az utas itt,
Legtöbbjük bóbiskol, már ki sem tekint.
Néhány házból álló kis falucska vár,
hisz kevesen vagyunk, aki még leszáll...

Ez még egy utolsó, rozzant állomás,
a vonat továbbment, mint egy látomás.
Ott tűnik el, ahol ég-föld összeér,
fehér a mennyország, minden hófehér.

Nem sokáig leszünk megpihenni itt,
mert majd útra kelünk - sorsaink szerint.
Eltűnik a vonat, hol nincsen láthatár,
ott minden hófehér, örök béke vár... 
Szuhanics Albert