2024. március 31., vasárnap

Tavasztündér

 

Tündérünk gyöngyházán nyílnak az ablakok,
Sötétség búcsút int - nyújtóznak nappalok.
Éltető esőcsepp koccan az üvegen,
újulás tornázik szusszanó rügyeken.

Fátyolos hajnalon könnyező kikelet,
csillanó gyöngyökkel szórja a ligetet,
magnóliaágon moccan a nyugalom,
pattan egy rügy csendben ébredő lugason.

Bársonyos pitypangon pillangó szendereg,
napsugár melegén változás hempereg.
Fűhárfa játszik lágy, csendülő dallamot,
karcsú tavasz lehel mézízű balzsamot.

Szivárványpillantás azúrkék szemében,
írisze megcsillan nyújtózó reményben.
Izgágán szöszmötöl - megfejt vén titkokat,
fürkészi szépségét, szelencét nyitogat.

Kúszik a nap fénye, arcokat simogat,
eljött az ideje - rügyeket bontogat.
Ragyogó tekintet kémleli csodáit,
kattan az ébredés - kitárja szobáit.

Tejfogú reménység anyaföld ölében,
gőgicsél édesen jövendő tövében,
szeplős kis arcocskán csillanó látomás,
selyemgyolcs melegén sarjadó változás.

Cirógat jövendőt aranyló esővel,
eljött az újulás meghímzett mezővel,
tejszínhabfelhőkön hintázó, szép remény,
dúdoló réten át táncoló tünemény.
Horváth Piroska


Fotó: Borsné Katalin


Április hónapja

 

Bolondos egy hónap
április hónapja,
hol kalap a fején,
hol báránybőr sapka.

Hiába próbálnád
kilesni a kedvét,
túljár az eszeden,
mire észrevennéd.

Köpenyegbe burkol,
ingujjra vetkőztet:
mutatja a tavaszt
hol nyárnak, hol ősznek.

Búsnak teszi magát,
szeme könnyben ázik,
mindegyre lehunyja
sűrű szempilláit.

Aztán gondol egyet,
fülig fut a szája,
s ránevet a fényben
hunyorgó világra.
Kányádi Sándor



Miért lett bolond az április?


Kicsi házban fönn az égen,
fodros felhők rejtekében
nagy a lárma, hajcihő.
Jussát osztja az idő:
Szép Tavasznak virágfüzért,
A Nyárnak napsugár tüzét.
Tarka subát ád az Ősznek,
s megteszi őt szőlőcsősznek.
Utolsónak jön a Tél,
meleg subát, csizmát kér.
Havat, amit lerázzon,
s ködkucsmát, hogy ne fázzon!
Idő anyó vígan mondja,
a világra nincs már gondja!
Négy fiát küldi a földre,
négy évszak jár körbe-körbe.
Legelöl a Tavasz jár,
fut utána tüzes Nyár.
Lassan ballag Ősz apó,
s hogyha Tél jön, hull a hó.
Csakhogy baj van, rontom-bontom!
Hogy miféle? Máris mondom:
Míg a Tavasz tündökölve
elindult a messzi földre,
megtelik az Idő háza.
Tizenkét kis unokája
csak betoppan s így beszél:
- Ködkucsmát kapott a Tél,
Ősz apó meg tarka subát,
A Nyár napsugárból ruhát.
A Tavasznak virág fakad!
Nekünk már semmi sem marad?

Idő anyó mosolyogva
unokáit kézen fogja:
- Dehogyisnem, kis bohók,
Válasszatok, nebulók!
Január meg Február
Decemberrel együtt jár.
Ti a Tél fiai vagytok,
kicsi ködkucsmákat kaptok.
November meg Október
s öccsük, a kis Szeptember
Ősz apóval járnak-kelnek,
őszi lombot festegetnek.
Nektek adok, gyerekek
kicsi csöbröt s ecsetet.
Augusztus a Júliussal,
kézenfogva Júniussal
napsugarat visznek, hoznak
s harmatot a virágoknak.
Ti meg, Tavasz gyermekei
kaptok egy kis mesebeli
aranykürtöt. S merre jártok,
hol a kürtöt megfújjátok,
kivirul a margarét,
csupa virág lesz a rét!
Menj Március! Május, te is!
Veletek járjon Április!

Ám Április meg sem mozdul.
Duzzog, mérges, félrefordul.
S pityeregve így beszél:
- A Tavasznál szebb a Tél!
Havat kérek, Nagyanyó!
Azt pergetni csuda jó!
Hogy a havat megkapta,
Máris tovább folytatta:
- Az Ősz esőfelhőt kapott!
Az eltakarja a napot.
Én is olyat akarok!
- Legyen, ahogy akarod! -
szólt az Idő - Most elég? -
- Várj! Napot is adj elébb!
Meg szelet is, hideget,
langyosat és meleget!
Így ni! Most már mehetünk,
S ott lenn vígan lehetünk!

Így van az, hogy áprilisban,
bár a tavasz régen itt van,
hol zápor hull, hol a hó,
hol meg nap süt, ragyogó.
Téli szelek fújnak néha,
bizony, kicsit hideg tréfa!
Április már régen bánja,
hogy így tele az iszákja.
Összehordott nyarat, telet,
s így kapta a bolond nevet.

Iványi Mária



Nahát az április!

 Nahát az április!
mint egy neveletlen kamasz,
azt se tudja, mit akar,
hol kacag,
hol meg sír,
levelekkel kergetőzik,
a tojáshéj
a fenekén ott van még,
de nagynak képzeli magát,
hol van ő még a májustól,
és mégis szerelmes,
kiszámíthatatlan,
gyermek,
aki majdnem felnőtt már,
de ki magával se tudja,
mit is kezdjen, oly bolondos,
néha meg borzasztón komoly,
sírásában is elneveti magát,
nevetés közben is könnyezik,
szivárványt játszik...
bolond,
egyszer hideg, másszor meg forró,
és olyan szeles is,
utálatos, mégis oly aranyos
azzal a setesutaságával
megbolondítja az embert,
eszébe jut: kabátot parancsol,
máskor meg a póló sok,
jaj, csak már felnőne,
az esze megjönne…
ha belép a májusba,
talán megkomolyodik,
vagy mégse,
marad ő mindig az április,
a feje lágya soha se nő be.
.kaktusz



Április első napjára!

 

Április elseje a bolondok napja, a tréfálkozások, jókedvű átverések napja, amikor a  viccesebb kedvűek rettegésben tartják embertársaikat beugratásaikkal.

 Április bolondja, akit általános népszokás szerint április 1-én tréfásan rászednek, akivel a bolondját járatják, hogy aztán jól kikacagjákArra viszont figyeljünk, hogy mindig tudjuk, hol a határ, és egy kedves móka, ugratás, ne menjen át bántó, durva tréfába...

Ma van Áprilisnak első napja,
Találkozik a világ összes bolondja.
Mindenből kedves tréfát űznek,
Egymást ugratva nevetgélnek.

 


Április első napjára!

Kibomlott a cipőfűződ,
meg ne botolj, el ne ess!
Á, ez csak egy tréfa volt,
hogy tiszta szívből, jót nevess!
Legyen ez a nap, a napod,
mert a törvény kimondja,
akit viccel csőbe húznak,
az április bolondja!
De ne aggódj neved miatt,
én sem azért csinálom!
Nevetés a legvidámabb
dolog, itt a világon.
Ám ne csak egy napig nevess,
váljon inkább szokássá,
és a mai kis tréfákért,
szívedből megbocsássá’!
Aranyosi Ervin

Húsvétra

Köszönt e vers, te váltig visszatérő
Föltámadás a földi tájakon,
Mezők smaragdja, nap tüzében égő,
Te zsendülő és zendülő pagony!
Köszönt e vers, élet, örökkön élő,
Fogadd könnyektől harmatos dalom:
Szívemnek már a gyász is röpke álom
S az élet: győzelem az elmuláson.
Húsvét, örök legenda, drága zálog,
Hadd ringatózzam a tavasz-zenén,
Öröm: neked ma ablakom kitárom,
Öreg Fausztod rád vár, jer, remény!
Virágot áraszt a vérverte árok,
Fanyar tavasz, hadd énekellek én.
Hisz annyi elmulasztott tavaszom van
Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!
Egy régi húsvét fényénél borongott
S vigasztalódott sok tűnt nemzedék,
Én dalt jövendő húsvétjára zsongok
És neki szánok lombot és zenét.
E zene túlzeng majd minden harangot
S betölt e Húsvét majd minden reményt.
Addig zöld ágban és piros virágban
Hirdesd világ, hogy új föltámadás van! 
Juhász Gyula


Húsvét reggelén



Zengjen ma hangos hálaének
A mindenség nagy Istenének!
Ünneplő lelkünk égbe szállva,
Olvadjon össze hő imába.
Ég, föld derüljön fel ragyogva:
Feltámadott! Feltámadott!

A szellő susogva hogy átmegy a tájon,
Könny csillog utána ezernyi fűszálon.
Érinti az erdőt, lombját az olajfa
Megrezgeti vígan, s bólintva lehajtja...
Áldott legyen a szó, mit a szellő mondott!
Zizegve beszélik egymásnak a lombok:
Feltámadott! Feltámadott!

De ah, amott, zöld selymén a rétnek,
Galileának özvegy női jőnek...
Kezükben balzsam, sok jó illatú,
Szemükben némán ott virraszt a bú...
- Te néma bánat, nyílt örömre változz!
Győzelmi dalként szállj az ég Urához
Feltámadott! Feltámadott!

Nézd, ott a sír, az Úr akarta, s ímhol
örökélet bölcsője lett a sírból...
Lehullt a kő: helyén az égbe látunk,
A sír üzen: halál, remélve várunk!
Szegezd nyilad bár az ember szívének,
Fülünkbe cseng mindig az angyalének:
Feltámadott! _Feltámadott!

Töröld le könnyed ember, nem vagy árva,
Út lett a sir egy szebb, dicsõbb hazába.
Csak légy erõs, csak légy szilárd a hitben,
Az út felén ne félj, nem hágy el az Isten.
Ha tán a bűn lett újra rajtad úrrá,
E mennyei varázsszó szüljön ujjá:
Feltámadott! Feltámadott!

Zengjen hát hangos hálaének
A mindenség nagy Istenének!
Ünneplő lelkünk égbe szállva
Olvadjon össze hő imába.
Ég, föld derüljön fel ragyogva,
A Golgotának szent halottja
Feltámadott! Feltámadott!
Balogh Miklós



Húsvét hajnalán


Alig várták, hogy jöjjön a reggel,
s most bánatosan, illatos kenetekkel,
sírva sietnek a sír fele hárman,
epesztő, emésztő, roskasztó gyászban.
Ím ébred az élet és támad a nap már.
A madarak kara csak egy fénylõ sugarat vár
és csattog az ének, száll által a légen
fel, fel az ég felé ... Csak úgy, mint régen.
Jaj, az a régen! Ne fájna az emlék?
Mikor a Mester előttük ment még,
és ajkán az élet igéi fakadtak
a szomjazóknak, a fáradtaknak!
Volt-e valaha riasztóbb álom,
mint ez a három nap, ez a három:
mikor, aki folyvást csak életet mentett,
vad, gyilkos kezek fogják meg a Szentet,
viszik diadallal a főpap elébe,
rágalmat, gúnyt vágnak a tiszta szemébe
és suhog a korbács és csattog az ostor,
hol, aki megvédje, a hős, az apostol?
És az Atya hallgat? - Mély csend ül az égen
s most hajnallik újra: csakúgy ... úgy mint régen.

Hogy hurcolták! Mint egy gonosztevőt.
S még volt, aki gúnnyal nevette Őt,
amint a tövistől a vére kicsordul,
s úgy kell felemelni az utcai porbul.
Köpdösve, gyalázva a fára szegezték,
de Ő ugyanaz volt, ott is szeretett még,
ott fenn a kereszten, anyát és poroszlót:
könnyet hullajtót és gyilkos sebet osztót.
Ó, jaj, a halálig, mindig szeretett!
Viszik az illatozó kenetet,
és sírva sietnek a sír fele hárman,
nagypénteki gyásszal, húsvéti sugárban.

Hogy látnák szemükben keserű könnyekkel,
milyen csodálatos ez a reggel.
A pálmafák két szegélyén az útnak
súgva-búgva valami titkot tudnak.
virágok át harmatkönnyeken
már látják felragyogni fényesen
az élet napját, s azt hirdeti minden:
A sírban nincsen! A sírban nincsen!

Ők mégis mennek. Gyászolva, sírva.
Betekinteni egy üres sírba,
az angyal előtt döbbenve megállni:
feltámadott, élő Mesterre találni.

Húsvétkor ha nincs még húsvéti szíved,
a nagypéntekit vedd, vedd és vigyed
könnyesen, aggódón, búsan, amint van,
s keresd a Krisztust, keresd a sírban!
Nem, úgysem fogod megtalálni ottan.
Eléd fog állani feltámadottan.
Túrmezei Erzsébet



2024. március 30., szombat

Nagyszombat

Nagyszombat napján
néma, fájó csend kiált.

Jézus teste a sírban,
édesanyja sír, Mária.

Halott egyetlen fia,
megtörten könnyei hullanak.
A bűnt eltörölte ezzel,
halálával új élet lehet.

Holnap lesz feltámadása,
de az élet folytonossága
nem szűnik meg, ember,
élned úgy kell, ahogy ő tette.

Szeretetre, megbocsájtásra,
békességre, hitre, emberségre,
szerénységre, alázatra,
összefogásra, megértésre.

Ez a húsvét örök titka,
a lélek halhatatlansága.
Isten fiát adta fájdalommal,
tette a kegyelem ajándéka.

Uram, de fáj, értetleneket látok,
szívtelenségre uszító gondolatok,
feladnám sokszor, de lelkem vagyon,
a szeretet az utam, azon haladok.

Nyíljon jóságvirág már,
végső ideje, valaki vár.
Engedd be, nem kér semmit,
csak szeresd felebarátod: ennyit.

A saját lelked van bennem,
értesz akkor is, hisz néma a szám,
hatalmas Istenem, nézz most le reánk,
hozd el a nap békéjét a világnak, kérlek.
 
Szebenyi Judit




Nagyszombat


Értünk haltál, Uram, értünk léteztél,
egy jobb világot akartál, érte szenvedtél.
S látod, mégis elárultak, mégis elítéltek,
azok akik nem leltek soha emberséget.
A Te, szívedben, Uram, a jóság, szeretet,
hegyeket mozgatott, eget rengetett,
hisz megbocsátást kaptak mind kik vétkeztek,
kik hóhéraid voltak, kik ellened lettek.
Nagyszombaton sír a föld, s azon jó lelkek,
akik elfogadták tanításod, szeretetedet,
kik követtek utadon, kik ma sem feledték,
hogy Te voltál, ki meghaltál az emberbűnökért.
Bocsáss meg nekünk drága Jézusom,
amiért könnyet fakasztottunk drága arcodon,
s amiért kegyetlen halált kellett halnod érettünk,
hogy bűneinktől mind-mind mentesülhessünk.
A világ nem feled el téged, a világ emlékezik rád,
mert tudja, csak benned volt annyi alázatosság,
hogy életed add értünk, s hogy kiváltsd bűneink,
még akkor is, ha tudtad, hogy halált érdemlünk.
Kun Magdolna



2024. március 29., péntek

Gecsemáné


Kereszt előtt, a Gecsemáné kertben
a Nagy halál már bontja szárnyait,
érzelteti a kétes sötétségben
a szőrnyű kínok véres árnyait.
"Atyám, Te látod gyötrődésemet;
szomorú lelkem oly megpróbált!
Nem az enyém, a Te akaratod legyen!
De, ha lehet, vedd tőlem e pohárt."
Eljött az utolsó óra;
a gyötrelmek kínos éjszakája,
s bár vérrel verejtékezett a szent Fiú,
nem jött válasz könyörgő szavára.
Igy van velünk is emberekkel;
kételybe sodor a szenvedés.
Nekünk is van egy Gecsemánénk,
hol segít, a Krisztusban való elmélyedés.
E nap, életednek számadását kéri;
lelked, Isten akaratát teljes súllyal érzi.
Gecsemáné éjszakát nekünk is kell élnünk;
mely nem világot vált meg, de megméri a hitünk.
A próbák és a szenvedés éjszakája ez.
S ha úgy érzed, hogy imádra nem jön felelet;
Jézus melletted áll, táplálva hitedet,
s erőt ad, hogy végig vidd te is keresztedet! Posztós Lenke


Húsvét

 


Pieta



Tart még a karom fiam
sebeid lüktetnek szívemen,
ha kérdezné Isten, akarnám-e gyötörni,
kínban ölni lelkemet látni téged így:
azt felelném: akarom! Tart még,
tested nem teher, kezem közt lüktet
minden álmod, én hoztalak e létre,
és én is viszlek el.
Csak nézem húnyt szemed,
csókom sem ébreszt, de látom:
győztes vagy a létben,
győztes a halálon, csak én hajlok föléd
zokogva, könyörülsz-e rajtam: vesztes anyádon.
Még tartalak fiam, nem enged kezem,
csodát kapott a világ, de mi maradt nekem?
Hajlott hátam sújtaná bár korbács,
testeden ne húzna éket ütése,
gyűlölne, s szeretne inkább engem a sors,
neked még élned, élned kéne!
Fájdalmad tűrném, viselném,
adná az ég, mennyire szeretném!
Anyádnak lennem..! Mily gyötrelmes csoda
még egyszer tenném, ha megtehetném!
Még tartalak, még ölellek gyermekem,
fond magad köré karjaim! Bújj keblemre még,
hadd nyújtsak vigaszt, hadd csókoljam sebed,
adott az ég nekem egy gyermeket, s a világnak
egy embert, egy igazt.
Viszed bűnöm drága kincsem,
te feloldottad a világot bűneiért,
de én vagyok ki látva, szeretve, féltve,
s siratva téged mindért vezekeltem.
Szabó Katalin Anita



A három fa legendája

 Nagypéntek tiszteletére egy mesét hoztam Nektek.


A három fa legendája

 

Hol volt. hol nem volt, volt egyszer hegycsúcs. ahol három kis fácska állt és arról álmodozott, mi lesz majd belőle, ha megnő.
Az első fácska vágyakozva nézett fel a csillagokra, amelyek úgy szikráztak fölötte, akár a gyémánt. ,,Szeretnék kincsesláda lenni!'' kiáltott fel. ,,Beborítva arannyal és telve gyönyörű drágakövekkel. Én leszek a legcsodálatosabb kincsesláda az egész világon!''
A második tekintetével követte a kis patakot, ami szokott útján csörgedezett a tenger felé. ,,Jó volna büszke hajónak lenni'' - sóhajtotta - ,,átszelni a viharos tengert, hatalmas királyokat vinni egyik parttól a másikig! Belőlem lesz a legerősebb tengerjáró az óceánokon!''
A harmadik kicsi fa lenézett a völgybe. Férfiak és nők sietősen tették a dolgukat a forgalmas kisvárosban. ,,Én egyáltalán nem akarok elmozdulni erről a helyről'' - mondta. ,,Szeretnék olyan magasra nőni, hogy amikor az emberek megállnak, hogy megnézzenek, felemeljék tekintetüket az ég felé és Istenre gondoljanak. Én leszek a legmagasabb fa a Földön!''

 Múltak az évek. Eső jött és sütött a nap s a három kis fa nagyra és magasra nőtt.
Egy szép napon három favágó ballagott fel a hegyoldalon. Egyikőjük megpillantotta az első fát és azt mondta: ,,Csodálatos ez a fa! Éppen erre van szükségem.'' És a fa eldőlt a fényesen csillogó fejsze csapásai alatt. ,,Most lesz belőlem az a szép kincsesláda'' - gondolta a fa - ,,csodás kincseket kapok majd.''
A másik favágó a második fát szemelte ki. ,,Ez a fa erős. Pontosan ilyen kell nekem.'' És eldőlt a második fa is a fejsze ütéseire. ,,Végre átszelem a tengert!'' - gondolta. ,,Büszke hajó leszek, királyoknak való!''
A harmadik fa úgy érezte. hogy egy pillanatra a szíve is megáll, amikor az utolsó favágó ránézett. Ott állt egyenesen és magasan, büszkén mutatva az égre. De a favágó nem nézett fel oda. ,,Nekem bármelyik fa megteszi'' - mormogta.
Az első fa egy asztaloshoz került. De az öreg asztalos nem gondolt kincsesládára. Gyakorlott kezei alól egy jászol került ki. A szép fa nem gyémánttal és drágakövekkel lett tele, hanem fűrészporral és szénával az éhes állatok számára.
A második fa mosolygott, amikor a favágó elvitte a hajóépítőhöz. De nem valami nagy és erős tengerjáró hajó készült belőle, hanem a fűrészelés és kalapácsolás után egy egyszerű halászbárka állt a víz partján. Mivel túl kicsi és gyenge volt ahhoz, hogy tengerre szálljanak vele, ezért egy tavon hajóztak rajta egyik parttól a másikig. Minden nap átható halbűz töltötte be és lassan beivódott a hajó deszkáiba, gerendáiba.

 A harmadik nagyon meglepődik, amikor a favágó gerendákra hasította és otthagyta egy farakásban. ,,Soha nem akartam más lenni, csak állni a hegytetőn és Isten felé mutatni.''
Évek teltek el. A három fa lassacskán megtanult együtt élni széttört álmaival. Egy hideg, téli estén aztán egy csapásra megváltozott az első fa élete. Éjjel egy fénylő csillag gyúlt ki éppen afölött az istálló fölött, amelyikben a jászol állt. Egy csecsemő született ezen az éjjelen - nyilvánvalóan nem közönséges gyermek. Angyalok énekeltek. Egy fiatal nő fektette gyermekét a jászol puha szalmájára, Bárcsak jobb helyet készíthetnék néki!'' - sóhajtott fel a férfi, aki mellette volt. Az anya megszorította a kezét és mosolygott.. A csillag rásütött a fényes és erős fára. ,,Ez a jászol a legjobb hely neki'' - mondta a asszony. Pásztorok és királyok jöttek, hogy meglátogassák. Amikor az első fa felfogta, mi is történt, szíve megtelt örömmel. "Mégiscsak megvalósultak az álmaim - mondta. - Nem raknak ugyan tele arannyal és drágakövekkel, de én ringattam a világ legnagyobb kincsét." És az első fa rájött, hogy most nála van a világ legnagyobb kincse.
Tovább telt-múlt az idő, összesen mintegy 30 év, és egy napon végre megváltozott a második fa élete is. Egy este fáradt utasok szálltak fel a halászhajóra. Egyikük azonnal elaludt, ahogy a hajó kifutott a tóra. Éjjel hirtelen feltámadt a szél és a víz fölött hatalmas vihar kerekedett. A hajó hánykódott az óriási hullámok tetején. Tudta, hogy nem elég erős ahhoz, hogy az utasokat ilyen nagy szélben és esőben épségben a partra vigye. Ekkor felébredt a fáradt vándor. Felállt, kinyújtotta karját és annyit mondott: ,,Csend!'' - és a hullámok engedelmeskedtek neki. Amikor a második fa megértette, mi is történt, az ő szíve is megtelt örömmel. "Mégiscsak megvalósultak az álmaim - mondta. - Nem szállítottam ugyan nagy felfedezőt, de a menny és a föld Teremtőjének fiát vihettem."

 Nem sokkal ezután a harmadik fa élete is megváltozott. Egy péntek reggel előhúzták az utolsó fából készült gerendákat is a rég elfelejtett rakásból. Jött egy ács, és elvitte magával. Megrökönyödésére azonban nem valami szép dolgot készített belőle, még csak nem is valami hasznosat. Ehelyett durva fakeresztet ácsoltak belőle. "Az a fajta kereszt ez, amit a katonák használnak bűnözők kivégzésére." - gondolta a fa rémülten. Valóban a vesztőhelyre vitték. Megborzongott, amikor ott a dombtetőn néhány katona egy ember kezeit szögezte gerendáihoz. Tulajdonképpen ennek kellett volna a legborzalmasabb napnak lennie a fa életében, ha nem lett volna ott az a valaki.: A rajta kínok kínját szenvedő férfi nem egy szokásos bűnöző volt, akinek a saját bűntettei miatt kellett bűnhődnie. Igazából ártatlan volt. Jézus Krisztus volt Ő, Isten Fia, aki a világ bűneiért halt meg. Rútnak és kegyetlennek érezte magát. De vasárnap reggel, amikor a Nap sugaraival fellármázta a levegőt és a Földről az öröm áradt, tudta a harmadik fa, hogy Isten szeretete mindent megváltoztatott.
Ez tette gyönyörűvé az első fát.
Ettől lett erős a második.
És ha valaki valamikor a harmadik fára gondolt, annak Istenre kellett gondolnia.
Norvég mese
Fordította: Szabó Ági



Nagypénteken


Nagypéntek gyásza úgy reám borult,
Ragyogott a nap, mégis alkonyult…
Csak álltam, álltam a napsugarakban
Nagypéntek gyásza zokogott a napban…
Én hallgattam a nehéz zokogást
És figyeltem a vérző Messiást.

Láttam: szemét égette fájdalom,
Vérző homlokát, ah, úgy fájlalom.
A töviseket, a véres koronáját,
A láthatatlan, örök glóriáját.
Néztem nagypéntek bűvös láthatárán,
Megtört a könnycsepp szememnek pilláján:

- Ah Istenem, Te úgy szeretted őt,
Az ártatlant, az örök Szenvedőt.
Hiszen Fiad volt, szent és isteni,
Mégis hagytad Őt felfeszíteni.

S mi bűnösök, kiket szintén szeretsz,
És semmiségünkért, óh, meg se vetsz,
Mi bűnösök, hát mért nem szenvedünk,
Csendes mosollyal, s ha veretettünk,
Mért nem mondjuk, hogy így kell lennie,
És hogy az egész ütés semmi se…

Add, hogy nagypéntek vigaszunk legyen,
Reád találjunk ott, a nagy hegyen,
Hol keserűség poharát ürítve,
Szenvedjünk csendben, másra nem tekintve,
De megtagadva örökre magunkat.
És büszkén járva tövises utunkat,

Általküzdve a három napot,
Elérhessük a fénylő csillagot,
Mely Húsvét napján gyulladt ki az égen,
Megfoghatatlan, örök csodaképpen!
Kárász Izabella



2024. március 28., csütörtök

Az utolsó vacsora


János a Mester nagy szívén pihen,
E tiszta szíven, e csöndes sziven
Pihen, de lelke a holnapra gondol
S fiatal arca felhős lesz a gondtól.
Mély hallgatás virraszt az asztalon.
Az olajfák felől a fuvalom
Hűsen, szomorún a szobába téved,
Be fáj ma a szél, az éj és az élet!
Tamás révedve néz a mécsvilágra,
Péter zokog és árvább, mint az árva,
Judás se szól, csak apró szeme villan,
Remegve érzi: az ő órája itt van!
Csak egy nyugodt. Nagy, sötétkék szemében
Mély tengerek derűs békéje él benn.
Az ajka asztali áldást rebeg
S megszegi az utolsó kenyeret! Juhász Gyula



Annál értékesebb...

Ha nehéz megszerezni, annál értékesebb,
ezt tartja a fáma, s vajon igaz lehet?
Sokat hajtottál a házadra, emlékezz,
de mennyit érne, ha nincs benne szeretet.
Vagy az autód volt a legnagyobb álmod,
és gyorsan lesz értéktelen, azt látod.
Aztán rájössz, az igazi értékekért
nem kell harcolni, azt adják önmagadért.
A kezed után nyúló kéz, ami segít,
a mosoly, ami bánatodban felvidít.
Egy ölelés, hogy többé ne légy egyedül,
pillanatok, amikre arcod felderül.
Ott van a tavaszban, a napsütésben,
a gyermekedben, a szeretteidben.
Az érték ott van a valóságban, benned,
amit soha senki nem vehet el tőled. 
Szuchánszki Aranka



Húsvét előtt


 Jézus Pilátus előtt
(Munkácsy képe)

Állok merengve, hosszan, áhitattal:
Ez ő! Ilyen volt! Igy képzeltem én;
Álmomban éjjel, elmélkedve nappal
Kerestem arczát; végre föllelém.
Mit a halandó gyönge ismerettel,
Töprengve, könyvekből meg nem tanúl:
Az a te nagy lelkedbe rejtezett el,
Lángelméd érzi öntudatlanúl.
Reviczky Gyula

Kezdet...

Eljött a nap, amit várt a halandók tábora
megérkezett minden idők égi vándora.
Felnőtt, mint vessző száll, hontalan
hallgatta beszédét boldog, s boldogtalan.
Igazság és jogosság járt az útjában,
bűnt nem találsz az ő múltjában.

De eljött az életébe a sötétség napja,
érdemtelenül ráfogták, hogy a gonosznak rabja.
Ezen az éjszakán a bárányok mind hallgattak,
a tett helyszínéről gyorsan elillantak.
Egy maradt csak ott, ki némán állt,
nem kímélve magát, a kegyetlen sorsára várt.
Mindent... kínt és gyötrelmet vállalt teérted,
hogy el ne vessz, és megmentsen téged.
Mikor felemeltetett, akkor is, csak tereád nézett,
a nap végére utol is érte a sötét végzet.
Ekkor ujjongott a tömeg, önhittségben állva:
- Ennek is vége, ez az ügy, végleg lezárva!

De a hétnek első napján új nap kelt fel az égen,
sugarai átragyogtak minden sötétségen.
Ekkor egy kapu nyílott, és az összes akadály ledőlt.
Egy új élet lehetősége nyílt minden ember előtt.

Hát így volt ez egy régi elfeledett korban,
ez az első húsvét története, néhány kusza sorban.
Zsolnai László


Húsvét előtt

Tudta, hogy nincs már messzire az óra,
Hogy nemsokára elvégeztetik,
Szent imájának minden drága szója
Tanítványaiért esedezik.

Kereszt előtt a Gecsemáné kertben
Tudta, hogy mit rejt a kétes sötét,
A csók, a holdas, kékszínű berekben...
És visszatette a Málkus fülét.

Tudta, hogy a Nagy Halál szárnyát bontva
Az égő kínok véres árnya itt,
Hogy már utolsó vacsoráját osztja...
És mossa tanítványai lábait.

Húsvét előtt, nagypéntek éjszakáján
A Kereszt fénye az egekbe nő,
Mert mérhetetlen áldozata árán
A bűnös földet megváltotta Ő...
Kárász Izabella


A Megváltó és a nép

Mártíromságtól fénylik orcád,
Vagyonod csak az égi ország,
De köntösödre sorsot vetnek
És ácsolják már a kereszted.
Irigylik hited és az álmod
S hogy ígértél egy más világot.
Nem vágynak ők az égi szóra,
Igényük sincs a szépre, jóra,
S mert mertél náluk különb lenni,
Ezt nem képesek elfeledni.

Szemedben fájón ég a bánat,
S míg hirdeted, hogy van bocsánat,
Előtted készek ölre menni,
A Júdás-pénzen összeveszni
S hogy halálodat látva látják,
Hát mindezt bőszen letagadják.
Gyűlölni tudnak, nem szeretni
(Nem változik itt soha semmi).
S Te lenézel a keresztfáról
És véded őket minden vádtól.
Bartal Klári

Elvégeztetett

... és mi csak vétkeztünk
és te szenvedtél egyre,
- mentünk vakon az ösztöneink után
de te felnéztél az égre.
- mentünk a gyehenna égő szennyhalmazán,
égett a testünk,gőzölgött vérünk,
- te mentél a fájdalom mázsasullya alatt
s a kínóceánon imádkoztál értünk!
... mi játszottunk s teltek a híú napok,
és kárhozat volt a munkánk és étkünk,
- neked kínból fonódtak éjszakák,nappalok
s magadat adtad fényről,dicsőségről
s szállt a mámor
- te elindultál az egekből s mentél poklokig,
hogy mentsd az elveszetett, s a Golgotáról
eljutottál minden emberig.
... és néztünk reád és felforrt a vérünk,
és kövült a szívünk és konokabban néztünk,
- neked szederjes lett tested,veritékes arcod,
de álltad,álltad a végső,utolsó nagy harcot,
... s míg mi felújjongtunk és lángolt dühünk,
te Istent hívtad,hogy megmentsd lelkünk,
- és zuhogtak a sziklák és hasadott a kárpit,
és jajgatott az élet,látta vonaglásaid
- és felcsapott az öröm,sátáni halleluja,
hogy meghal,meghal,meghal Istenfia,
- s a nap a fájdalomtól lehunyta szemét
s a mindenségre ráhullt a feketeség,
s míg sírt a világ és ernyedten csüggtek
a falevelek
halk suttogás kélt: " Ő volt,igaz volt,
elvégeztetett! "
Horváth Lóránd