Hajad feketéből már fehérré érett.
Ott bújnak szép vonásaid még arcodon.
A néhány kis szeplőt, mely hamvadra tévedt,
ajkaimmal lágyan halványra csókolom.
Ragyogó szemed mint a szelíd kék tenger,
s rajt` fényük sugara még most is csábító.
Oh, hogy szerettem én, - megőszült vénember -...
és szép lelked sem volt sohasem számító.
Kezednek bőrét a ráncok csak ékítik.
A kék erek rajta, mint hegy - völgy útjai,
melyeket simítok, remélem a sírig,
s mik boldogságom és örömöm kútjai.
Törékeny vállad, tested, hátad már hajlott,
lépteid ruganyát az élet elvette.
Hangodnak csilingje fátyolba sikamlott,
szívemet még így is te kelted életre.
Hálával tartozunk mindenért egymásnak.
Élünk, míg odafönn jóváhagyták létünk.
S mindaddig tisztelgünk urunk egyházának,
míg a végső harangszó megkondul értünk.
G. Szabó Éva
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése