A világ nem adhat neked semmit, mert a világ egy tükör, amely pontosan azt tükrözi vissza, amit elmédbe elhelyeztél. Önmagad visszatükröződését tapasztalod lépten-nyomon. A világ nem adhat gazdagságot, lelki békét, szeretetet, boldogságot vagy mély belső örömet. A világ csak visszatükrözheti a már benned jelen lévő gazdagságot, lelki békét, szeretetet, boldogságot, mély belső örömet. Catherine Ponder
Minden órának szakítsd le a virágát, találd meg minden percben a szépet, a kellemest, az örömet adót, s a többiről igyekezz elfeledkezni, vesd ki az agyadból a gondot, élvezd a percet, amíg élvezheted, hiszen ki tudja, mi vár rád holnap, s egyáltalán, megéred-e a holnaputánt?
Szilvási Lajos
Ne siess,
Az idő úgyis rohan,
Ami neked jutott,
Azt éld meg boldogan!
Ne siess,
Sétálj az ég alatt,
Csodáld színe kékjét,
Míg az idő halad!
Ne siess,
Lásd meg a csodát:
Zöldellő fákon a mohát,
Évgyűrűibe rejtett korát,
Virágszirmon a szorgos méhet,
Amint gyűjtögeti neked a mézet,
Halld meg a madarak énekét,
Amint fiókáinak zengi életét.
Nyisd ki füled a tücsökzenére,
Szíved a napsugár melegére,
Sétálj a park bársonyos gyepére,
Halld meg, mit mesél a szél,
Lágyan susogva hozzád beszél!
Ne siess,
Hamar leég a gyertya lángja,
Jusson időd barátra, családra!
Ha kínálsz feléjük egy teát,
Legyen a tányéron keksz és marmelád.
Feléd nyújtja kezét gyermeked?
Öleld meg, mondd, hogy szereted,
Ha tett is olyat, mivel megbántott,
Éleszd magadban újra a lángot,
Zárd palackba a vélt haragot, s
Adj szívedből egy újabb darabot!
Lassíts,
Az idő úgyis rohan,
Ezt elfelejtik sokan!
Szelektálj, mi fontos, mi az, mi nem:
Nem kell megfelelned úton-útfélen,
Mert ha átrepül feletted az őrangyalod,
Másként festeni a múltat hiába akarod,
Az ecsetet a kezed leejti, s itt hagyod.
Pocsai Piroska
Az álmok valóra is válhatnak, különben a természet nem ösztönözne bennünket arra, hogy álmodjunk. John Hoyer Updike
Az igazán nagy dolgok az apró rezdülésekben érhetők tetten. Mennyivel szegényebb a tenger végtelen felszíne, ha nem fodrozzák hullámok, mennyivel egyhangúbb a kék ég, ha nem csipkézik apró felhők és milyen halott az erdő is, ha a fák ágain nem fészkelnek madarak, a fűben nem nyüzsögnek parányi bogarak. Ilyen a lélek is: ha nem figyelünk az alig észrevehető, apró örömökre, az élet szépségének legjavát veszthetjük el.
Elisabeth Lobber
S egyszer csak észreveszi, hogy a hajában szürke szálak vannak, megszélesedett a homloka, szakálla szürke már, s bajusza bozontos. Az ember csak észreveszi, hogy a csikóból csontos, öreg ló lett, a gyermekek szakállt eresztettek és bajuszt. A bölcsőben síró leánykák férjhez mennek, és új bölcsőt ringatnak. Az ember, ha ezeket észreveszi, meglepve megtorpan és csodálkozik. Istenem, mondja, hát így... hát így vagyunk már. Eltelt az idő. Igen, hát ez a rend, mondja magában az ember. Ez a rend. Csak kár, olyan rövid volt az egész. Hogy tulajdonképpen semmi sem történt, csak volt néhány szép és nagyszerű élmény, és volt néhány csúnya és gonosz élmény. Volt néhány gazdag, örömtől dagadó perc, és volt néhány megaláztatás, néhány kellemetlen kaland, betegség, bánat, egyebek. És volt járkálás az eke után, volt néhány szép, kellemes mozdulat, mikor a kéz magot lendített a tavaszi föld felé, mikor a tüdő tágultan szívta be a fák virágát, évszakok illatát, mikor a láb mezők puha pázsitjára hágott. De egyéb tulajdonképpen nem történt semmi. És maholnap ennek is vége van. Ennek a kevésnek, ennek a semminek, ennek az életnek. Azért... egy kicsit szomorú, gondolja az ember, s azzal továbbmegy, mert eszébe jut valami, amit még nem végzett el, s ami fontosabb, mint az elmélkedés... Wass Albert
Már tudod azt, hogy miképpen keletkezett a tél, mely lefagyasztja az erdő zöldjét, hó alá temeti a mezőket, de azt még nem tudod, ugye, hogy mi okozza a tél végét s a tavasz érkezését? Nos, hadd mondjam el azt is.
Úgy történt ez, hogy amikor az állatok és madarak irigykedése és rosszasága miatt büntetésből az Erdő Angyala elővarázsolta a telet, és a madarak sorra fölkerekedtek és útra keltek, déli, melegebb vidékek felé – kivéve a mátyásmadarat, ugye, aki miatt mindez történt, és aki elég ügyes és élelmes volt ahhoz, hogy megéljen a jég hátán is –, csodálkozva vette észre az Erdő Angyala, hogy még egy másik madár is ott maradt. Egy egészen apró, fekete fejű, kékesszürke tollazatú kis madárka, akinek cinege volt a neve. Felborzolta tollacskáit a hideg ellen, és ugrált ide, ugrált oda, bokorról bokorra, fáról fára, és éles kis csőrével ügyesen kiszedegette a hideg elől megbúvó pondrókat a fakéreg alól.
– Hát te miért maradtál itt, amikor mindenki más elment? – kérdezte az angyal.
– Mert én szeretem itt, szeretem, szeretem! – csivitelte a kismadár, vidáman.
– Nem félsz a hótól, hidegtől?
– Szeretem itt, szeretem! Ami kukac van, meglelem! – felelte a kismadár.
– S mi a neved? – mosolygott rá az angyal.
– Cinege! Cinege!
– Hát ide figyelj, kis cinege – mondta az angyal, elkomolyodva –, nagy szeretet s nagy hűség lakozik benned, bármilyen apró is vagy. Jutalmat érdemelsz. Tudod-e, mivel jutalmazlak meg? Rád bízom a tavaszt!
Erre már abbahagyta a kis cinege az ugrándozást.
– Hát azt hogyan? – bámult az angyalra.
– Azt úgy – felelte az angyal –, hogy a tavaszt, aki fák gyökere alatt alussza most álmát, semmi egyéb nem ébresztheti föl, csupán egy kis aranycsöngettyűnek a csilingelése. Semmi egyéb, érted? Amíg az a kis aranycsengettyű meg nem szólal, addig hó borít és fagy dermeszt itt mindent. Azt a kis aranycsengettyűt pedig neked kell megkeresned, cinege!
– Keresem én! Keresem én! – csivitelte lelkesen a kis cinege. – Csak azt mondd meg, hogy hol keressem!?
– Hát ez nem olyan egyszerű ám, kis cinege – mosolygott az angyal –, mivel mindössze egyetlenegy ilyen aranycsengettyű van az egész világon, és azt a hóvirág tündérkéje őrzi. Ő pedig, mint a többi virágtündérkék is mind, bemenekült a tél elől a föld melegébe, hóvirág gyökerébe. Azt kell hát megtalálnod először is, a hóvirág gyökerét. Föl kell ébresztened, hogy előbújjon a föld alól, s a hóvirág tündérkéje csilingelhessen aranycsengettyűjével, és fölébreszthesse a tavaszt. Nem
könnyű feladat ez ilyen kis madárnak. Elvállalod-e, cinege? Rád bízhatom-e a tavaszt?
Tekergette a nyakát a kis cinege a bokor ágán ide-oda, gondolkodott, töprengett, mert bizony nehéz feladatnak látszott, és nagy felelősségnek. Végül aztán mégis csak megrázta tollait vidáman.
– Megteszem, megteszem! – csiripelte nekibuzdulva. – Bízd csak reám, megteszem! Megyek is, megyek is, mert szép a tavasz, szeretem!
S azzal elindult, hogy megkeresse a hóvirág gyökerét. Szökdelt, ugrált fáról fára, bokorról bokorra.
– Mit csinálsz, bolond madár? – kérdezte a fenyőfa. – Eredj és húzódj be egy meleg odúba, mint mások, megvész az Isten hidege!
– Nem tehetem! Nem tehetem – csivitelte a kis cinege. – Keresek, keresek, kis csengettyűt keresek, hóvirágot keresek!
Azzal ment tovább, ugrált, keresett.
– Bolond madár – mordult rá dideregve a mogyoróbokor –, ne mind ugrálj rajtam, maradj veszteg. Aludni akarok.
– Keresek, keresek, hóvirágot keresek! – csivitelte a cinege. – Keresem, míg meglelem!
– Leled a szemed világát – morgott rosszkedvűen a mogyoróbokor –, nem látod, hogy hó takar mindent? Eridj a dolgodra!
– Odamegyek, odamegyek! – felelte vidáman a cinege. – Az én dolgom a tavasz! Keresem, keresem, ameddig csak meglelem!
Az erdő szélén meglátta a róka. Éhes volt, mert lent a faluban zárva tartotta a tyúkokat a gazda a hó miatt, a mező egerei pedig vackukba húzódtak be, a föld alá.
– Mit csinálsz, te szép kicsi madár? – kérdezte a róka, ravaszul.
– Keresek, keresek! – felelte a cinege vidáman. – Aranycsengettyűt keresek!
– Ó, hát ha csak annyi a bajod – mondta a róka –, azon könnyű segíteni. Van nekem csöngettyűm, kölcsön adom neked!
A kis cinege elcsodálkozott.
– Neked is van csengettyűd?
– Van hát. Itt a nyelvem alatt, látod? Gyere, csöngethetsz vele!
– De az angyal azt mondta, hogy a hóvirág csengettyűjét kell megkeresnem – aggodalmaskodott a cinege –, csak az ébresztheti föl a tavaszt!
– Dehogyis csak az – fondorkodott a róka –, az én csöngettyűm hangosabb, mint a hóvirágé. Gyere, próbáld meg, ha nem hiszed!
Már-már azon volt a kis cinege, hogy leszáll a rókához, és megnézi a nyelve alatt a csengettyűt, amikor a kökénybokorban megszólalt a nyúl.
– Oda ne menj hozzá, kicsi madár! Ravasz a róka, vigyázz! Nincsen őkelmének semmiféle csöngettyűje, csak egy nagy éhes torka!
Megbosszankodott ezen a róka, mert már szinte a szájában érezte a kis madarat.
– Megállj, te semmirevaló nyúl, megbánod ezt még!
Azzal beugrott a kökénybokorba, hogy elkapja a nyúl nyakát. De csak a kökénybokor tüskéi szurkálták össze az orrát, mert a nyúl se volt rest, s uccu, nekiiramodott a hólepte mezőnek. A róka meg utána. Azóta is kergeti, ha közben ki nem fáradt.
A kis cinege pedig ment tovább a maga dolga után. Fáról fára, bokorról bokorra, mert bizony fontos nagy felelősség terhelte, hiszen őrajta múlott az, hogy meddig tart a tél, meddig kell éhezzenek és fázzanak az erdő állatai. Kora reggeltől késő estig ott ugrált, szökdelt fáról fára, bokorról bokorra, nap nap után. Benézett ide, benézett oda, és egyre csivitelte:
– Keresek, keresek! Kis csengettyűt keresek! Hóvirág, hóvirág, merre vagy, hóvirág?
Végül is egy vén erdőszéli tölgyfa megsajnálta.
– Ne keresd a hóvirágot, kicsi madár, hiába keresed! Jég alatt, hó alatt, meg se hallja szavadat!
– Honnan tudod? – kérdezte megütközve a kis cinege.
– Onnan, lelkecském – felelte az öreg tölgyfa –, hogy itt alszik a hóvirág alattam. Hó takarja, avar takarja, fekete föld takarja.
– Itt van alattad? – örvendezett a kis cinege. – Hol? Hol?
– Látod azt a kis száraz gallyat a hó tetején? Pontosan ott. De hiába szólítod, úgyse hallja meg.
A kis cinege azért mégis alászállt a hóra, pontosan oda, ahol az a kis száraz gally hevert. Apró kis csőrével húzni, rángatni kezdte a gallyat, míg csak el nem mozdította onnan. Aztán apró kis karmaival kaparni kezdte a fagyott havat, kaparta, kaparta, míg belefájdultak a lábacskái, és még mindig csak alig kaparászta meg a hó tetejét.
Arra jött a szarvas.
– Hát te mit kapirgálod a havat, kismadár? – kérdezte jó szívvel. – Lefagy a lábad, lefagy a szárnyad. Fönt a fákon van a te helyed, nem itt a hóban.
– Fel kell ébresztenem a hóvirágot! – lelkendezett a kis cinege. Nála van az aranycsengettyű, mely meghozza a tavaszt! Azért próbálom elkaparni a havat, látod, hogy leszállhassak hozzá, a fagyott föld mélyére!
– Hát ha csak ennyi a baj, azon könnyen segíthetünk – mondta a jó szívű szarvas, azzal fölemelte az első lábát, és nagyot kapart vele a havon. Újra kapart egyet, és csak úgy repült csülke alól a hó mindenfele. Még egyet kapart, és már nem is maradt semmi hó azon a helyen, csak fagyott falevél, és a fagyott falevél alatt fagyott fekete föld. Még rá is lehelt a jó szarvas néhányszor a fagyott földre, hadd olvadjon hamarabb.
– Nos, aztán csak várnod kell, míg kibúvik a hóvirág a föld alól – mondta végül is –, többet már én se tehetek.
Azzal elment, ennivalót keresni a fagyott erdőben.
A kis cinege pedig odaszállt a földre, ahonnan a szarvas elkaparta volt a havat, a nagy tölgyfa lábánál.
– Hóvirág! Hóvirág! Ébredj, ébredj, hóvirág! Kikelet! Kikelet! Csengetni kell, kikelet!
S hát bizony csak addig-addig ugrált, szökdelt, kapirgált és csivitelt ott egyhelyben, amíg egyszerre csak elődugta kis sápadt fejét a föld alól a hóvirág.
Álmosan nézett körül.
– Ki ébresztett föl? Ki zavarta meg álmomat? – kérdezte durcásan. – Hiszen még hideg van! Havat látok mindenütt!
– Én ébresztettelek föl, én! – csivitelte vidáman a kis cinege. – Elég volt a télből, elég volt a hidegből! Rázd meg csengettyűdet, szép kicsi hóvirág, hadd legyen tavasz!
– Hát ha már fölébresztettél, kis madár – mondta a hóvirág-tündérke dideregve –, vessünk bizony véget a télnek, szaporán!
Azzal elővette nyakából kis aranycsengettyűjét, és megrázta ügyesen.
– Csiling-csiling! Csiling-csiling!
S lám, egyszerre csak ránevetett a nap a hóra, és a hó olvadni kezdett tőle mindenütt! Megmozdult a patak is, széttörte jégbilincsét, csobogni, dalolni kezdett megint, és amerre csak vitte a tavasz hírét, kipattant ott nyomban a füzek selymes barkája. Megelevenedett ám az erdő is! A hóvirág csilingelésére előbb a kis kakasmandikó dugta elő ügyelve rózsaszín fejét, majd példáját követte a vadjácint, a dongóvirág és odakint a mezőkön a martilapi, a vadbarack és a kökény. De akkor már ott volt a kis pacsirta is, és meghirdette a világnak a tavaszt. Nagy volt az
öröm, akkora nagy, hogy a kis cinegéről meg is feledkezett mindenki.
De te nem feledkezel meg róla, ugye?
Hideg téli időben, ha ablakodon kinézel, és meglátsz odakint egy kis, fekete fejű, kékesszürke tollazatú madárkát ide-oda szökdösni a bokrokon, jusson eszedbe, hogy ő az a kis cinege, aki meg kell lelje számodra a tavaszt. Ha jól odafigyelsz, meg is hallod, amint vidáman mondogatja: „Keresek! Keresek! Kis
csengettyűt keresek!”
Jól teszed, ha ablakpárkányodon enni is adsz neki, mert bizony nagy felelősséget hordoz ám szegény kis cinege, hiszen őrajta múlik a tavasz! S ha nem kell közben még élelmet is keresnie, hamarabb megleli a hóvirág búvóhelyét, és korábban lesz tavasz megint. Valahányszor szökdösni látod valahol, figyeld meg jól a szavát. Amikor csak azt hajtogatja egyre, hogy „keresek, keresek, keresek!”, akkor bizony még messzire van a tél vége. De amikor azt hallod vidám kis torkából, hogy „kikelet! kikelet! csengetni kell, kikelet!”, akkor tudhatod, hogy a kis cinege már meglelte a hóvirág tündérkéjének rejtekét, és a kis aranycsengettyű hamarosan csilingelni fog valamelyik fa alatt, és téli világodra ráébred a tavasz.
Ha pedig arról kívánnál meggyőződni, hogy igazat meséltem-e: nézd meg jól közelről a hóvirágot, és meglátod benne, pontosan a közepén, az aranycsöngettyűt is.
Wass Albert
Hát igen, a világ mindig gyönyörű, nem azért, mintha valóban az volna, hanem azért, mert én úgy látom.
Bohumil Hrabal
Idővel rájössz mi is fontos az életben igazán. Hogy az élet nem áll meg neked, amíg olyan dolgokon aggódsz, amiken nem kéne. Rá fogsz ébredni, hogy önmagadnak élsz és magadért felelsz. Hogy a legfontosabb, hogy amíg folyamatosan fejleszted az életed, minél többet szórakozz és nevess. Hogy kiélvezz minden különleges pillanatot, és megtapasztald, hogy a világ odakint van, és nem a négy fal között. Hogy a szeretet az életed legfontosabb mozgatórugója, mert sem a pénzed, sem a munkád, sem a lájkok hada nem ölelnek magukhoz, és nem fogják a kezedet. Meg fogod érteni, mit jelent élni, és nem csak elsétálgatni mellette, amíg vége nem lesz. Mert választhatsz, hogy tartalmat viszel bele, és hagyod, hogy elragadjanak a csodák, vagy úgy döntesz, elvesztegeted ezt a pár percnyi életet.
Agárdi Zsóka
A Holokauszt emléknapja van... Az ENSZ közgyűlése 2005. november 1-jei határozatával január 27.-ét a holokauszt nemzetközi emléknapjává nyilvánította. Ma tisztelgünk a holokauszt áldozatai előtt, és megerősítjük rendíthetetlen elkötelezettségünket az antiszemitizmus, a rasszizmus és a gyűlölet más formái ellen.
Emlékezni kell! A hősök és áldozatok nyugodjanak békében, emlékük áldott legyen!
Havas téli ég alatt,
vendégeim a madarak,
kopognak az ablakon,
jól élnek itt morzsán, magon.
Csipegetnek, eszegetnek,
ha jól laknak elröppennek,
de holnapra visszajönnek,
ablakomon beköszönnek.
Így élnek ők a nagy télben,
vendégeim minden délben,
meghálálják majd tavasszal,
madárfüttyel, madárdallal.
Tordon Ákos
Levéltelen, magányos ágak,
csontváza alvó, néma fának,
ha hull a hó, csak hófogók,
ha fúj a szél sivalkodók.
Tavaszra váró hosszú percek,
ilyenkor lassan, lomhán telnek,
teendő itt csak egy marad,
etetni pár kis madarat.
Etető lóg az egyik ágról,
apró kis emlék még a nyárból,
amikor volt még élelem,
és nem volt fagy, se félelem.
Terülj kis asztal fenn az ágon,
repülj csak erre kis barátom,
tömd meg begyed, van itt mit enni,
tudom nehéz most madárnak lenni.
Tavaszig tán kihúzod így,
s ha rügy fakad, s a nap vakít,
dalold majd el a nagy világnak,
itt télen is ebéddel vártak.
Aranyosi Ervin
Titokzatos, megfejthetetlen világ a mi szívünk. Olyan érzékeny, olyan változó. Egy gyenge fuvalom nehéz lavinákkal zúzza össze minden atomját, s egy mosolygó napsugár új életre tudja kelteni.
Ady Endre
Senkinek sem tesz jót, ha túlságosan sokáig néz visszafelé, és megfeledkezik az előtte álló jövőről.
Cassandra Clare
.jpeg)
Fotó: InternetHa valaki megtalálja önmagát, olyan palotába jut, amelyben élete végéig méltósággal lakik.
James A. Michener
Fekete István (Gölle, 1900. 01. 25. – Budapest, 1970. 06. 23.) író, számos ifjúsági könyv és állattörténet írója. Barátjával, Csathó Kálmánnal együtt az „erdész-vadász irodalom” legismertebb művelője.
Fekete István rajongva szerette a természetet, és ezt Isten adta tehetséggel láttatni is tudta. A természettel együtt élő, titkát ismerő, vele naponta találkozó ember élményei avatták íróvá. Beletett valamit a könyveibe, írásaiba, ami sokunkat fölnevelt. Engem biztosan és amíg gyerekkorban áhítattal ittam a szavait, sorait, ma felnőtt fejjel meghatódom újra és újra ha kézbe kerül egy-egy könyve. Új műfajt teremtett, amellyel a civilizáció révén a természettől eltávolodott embert újra természetközelbe tudta hozni. Életútját, munkásságát talán az alábbi, tőle származó idézettel jellemezhetném:" Kerestem az utat, a patakot, a nádast, a cserszagú erdőt...s közben-megtaláltam a Hazámat"
A vadászatot egyáltalán nem a lövés tudománya, nem a gyilkolás és nem az étel, a bőr s a trófea jelenti, hanem mindez együtt, és még sok sok minden, ami túl van ezeken. Ősi örökség ez, amit egyik ember örököl, a másik nem. Ősi harc ez a család táplálékának megszerzésére, kutatási vágy, megfigyelés, tudásszomj, kalandkeresés, gyűjtési szenvedély, erdők, mezők, nádasok szeretete, még ilyen fagylaltállapotban is... és ha nem szólhat a puska, akkor is!
Minden volt és minden lesz, és sem sírni, sem nevetni nem lehet jobban, ahogy már ma sírtak és ma nevettek volna. (...) Nem a sírás és a nevetés a lényeg, hanem az ember, aki sírt és nevetett, és annak a valaminek a nagysága a fontos, ami ezen érzések mögött van.
Hiányzik a csend, ami minden mögött van, hiányzik a távolság és az idő lassú ballagása, hiányoznak a hajnalok és az esték, hiányoznak a vasárnapok és a hétköznapok, hiányzik az egész rét - mert hiányzik az emberekből s a világból a béke.
Hálás vagyok érte, hogy hagytak gyereknek lenni! Nem oktattak, nem neveltek, nem irányítottak úton-útfélen és minden pillanatban. Hagytak annak lenni, aki vagyok, aki leszek.
Ott suhog felettük kérlelhetetlen, fásult egykedvűséggel, aki átlép mindenen, akit át nem lép senki, akit sem elhagyni, sem megelőzni nem lehet, aki nem kérdez, de nem is válaszol, nem nevet, de nem is sír, aki nem született, de nem is hal meg, aki végtelen és örök, s ez az úr: az Idő.
A házasélet felhői éppen úgy megérkeznek villámlással és dörgéssel vegyest, mint a természetben, s éppen olyan természetesek is. Sőt éppen olyan hasznosak is, mert utána kitisztul a légkör, az egyformaság szürke porát leveri az eső, újra süt a nap, és csak akkor látni, milyen szépen süt, akkor érezni, milyen áldóan meleg.
... és utóljára még a kedvencem
Sírhantjánál köszöntem meg
a sok órát, bűvös percet:
ködös őszi út varázsát,
álmos alkonyok parázsát...
Elballagott a vén idő,
s hazája ma a temető,
de ott, a TÜSKEVÁR felett
lelke a nádasban lebeg
Ha fecskét látok: "Ni a CSÍ!"
már csak így tudom mondani;
a róka VUK, a gólya KELE;
a 21 NAP bűvölete
minden tojásban benne él,
s ha halk léptekkel jő a tél,
fehérlik a TÉLI BEREK,
és TÍZ SZÁL GYERTYA megremeg.
Havas erdőn bagoly huhog:
HÚ repdes és sok társa ott;
ijedten fut CIN, az egér,
tavaszt vár életet remél,
Friss tavaszban TARKA a RÉT,
virágtól illatos a lég,
nyáron meg a folyó csobog:
fürge LUTRA vadászik ott.
És ősszel, ha a KÖD leszáll,
és a vadász is lesben áll,
ŐSZI VÁSÁRra jár a nép:
HARANGSZÓ csitítja szívét.
BADÁNYBAN, ha HAJNAL dereng
ifjú szívek szerelme zeng,
elém villan egy rég halott,
AGA, ki TESTAMENTUMot
hagyott végső szavaival,
mert az utolsó diadal
magyar vitéznek kedvezett.
Ott a sírjánál mindezek
futottak a lelkemen
s keserűn könnyes lett szemem,
de törültem a könnyeket,
mert KI így írt, az nem lehet
halott, bár a sírban pihen.
Mert él ma is könyveiben.
S úgy képzelem: a mennyben ő,
hol örök a vadászmező,
Isten kedves vadásza lett.
S követi őt amerre megy,
járása ott is csupa tánc,
hűséges kis társa: BOGÁNCS...
Magyari Csilla - Amerikában élő író és költő.
124 éve 1900 január 25.született Fekete István író, minden idők legolvasottabb magyar írója, erdők, mezők, állatok nagy ismerője, az " erdész-vadász irodalom" legismertebb művelője. A természettel együtt élő, titkát ismerő, vele naponta találkozó ember élményei avatták íróvá.Új műfajt teremtett, amellyel a civilizáció révén a természettől eltávolodott embert újra természetközelbe tudta hozni. Életútját, munkásságát talán az alábbi, tőle származó idézettel jellemezhetném:" Kerestem az utat, a patakot, a nádast, a cserszagú erdőt...s közben-megtaláltam a Hazámat." Emléke előtt tisztelegve készítettem ezt a rövid összeállítást.
