Nem az teszi a gazdagságodat,

 Nem az teszi a gazdagságodat, amit birtokolsz. Ha meg vagy elégedve azzal, amid van – ez a gazdagság. Mark Twain

Játssz el egy dalt

Mert lustábban kel fel a Nap,

Amikor nem csengetnek rád a barátok,

mikor nem hallatszik tücsök-hegedű,

Mert fakóbban zöldell a fű:

Játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,

Segít elfeledni, hogy valahol baj van.

AMert kihűltek már a régi álmok,

Amikor ürességtől hideg az ágyad,

Mert ellustultak benned a vágyak:

Játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,

Segít elfeledni, hogy valahol baj van.

Amikor hiába vársz egy őszinte szóra,

Mert por rakódott rá a jóra,

Amikor eleged van magad körül mindenből,

Mert csak a neheze jut az életből:

Játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,

Segít elfeledni, hogy valahol baj van.

Amikor már csak feledés az élet,

s nem férnek bele lázadó remények,

mikor mindenki mást mond mint amit gondol,

s lelkedben a meg nem értés tombol:

Játssz el egy dalt, csak úgy magadnak hallkan,

segít elfeledni, hogy valahol baj van…

Amikor nem nézel körbe, mert körbenézni fáj,

mert fáradt, sápadt s kiégett a táj,

amikor nem férsz bele abba a körbe,

ahonnan rád néznek utálva s röhögve:

Játssz el egy dalt, csak úgy magadnak hallkan,

segít elfeledni, hogy valahol baj van…

Amikor csak vagy, mintha nem is lennél,

s már reggel az esti gondokkal keltél,

amikor már nem emlékszel arra a napra,

mikor feltettél mindent egy elátkozott lapra:

Játssz el egy dalt, csak úgy magadnak hallkan,

segít elfeledni, hogy valahol baj van…

Amikor igaznak festi arcát a hazugság,

szégyenlő szemüket az égiek is lehunyják,

amikor hűvös fuvallattal készül a vihar,

testedből, lelkedből minden érzést kicsavar:

Játssz el egy dalt, csak úgy magadnak hallkan,

segít elfeledni, hogy valahol baj van…

Amikor ostoba törvények ostora ver nyakon,

elítélnek s megítélnek gőgösen s vakon,

amikor magadra maradsz a magad igazával,

s nem rendelkezel már sem házzal sem hazával:

Játssz el egy dalt, csak úgy magadnak halkan,

segít elfeledni, hogy valahol baj van…

Játssz el egy dalt – csak úgy magadnak halkan,

Játszd azt, hogy te is benne vagy a dalban,

Játszd azt, hogy mosolyogsz s nem érdekel semmi,

Játszd, hogy érdemes minden nap embernek lenni,

Játssz koldust vagy királyfit,

Játszd, hogy nem ördög de Isten irányít,

játszd, hogy piros fákon fehér levelek közt zöld virág nyílik,

játszd, hogy fárad az Isten de még bízik,

játszd, hogy jobb lesz,

játszd, hogy szebb lesz,

játszd, hogy még lesz….

Játssz el egy dalt – csak úgy csendben magadnak,

Játszd azt, hogy a dolgok rendesen haladnak!

Liebe Attila

 

Nem kell sok az emberi ünnephez.

Minden napba belecsempészhetsz valamilyen varázsos elemet, megajándékozhatod magad egy könyv igazságának negyedórás élményével, valamilyen homályos fogalom megismerésének kielégülésével, környezeted vigasztalásával vagy felderítésével.

Az élet gazdagabb lesz, ünnepibb és emberibb, ha megtöltöd a hétköznapok néhány percét a rendkívülivel, az emberivel, a jóindulatúval és az udvariassal; tehát az ünneppel.

Márai Sándor

kép forrása internet

Egyszer...

 

Egyszer mindenki életében eljön a pillanat,

amikor megáll csendben egy hullólevelű fa alatt,

és elrebeg egy imát.

Nem templomit...

nem olyat amit a világ hall és lát,

hanem fénylőt... amiben odaadta magát.

Csak ő érti... és talán az, aki miatt idejött.

Nem is úgy szól az ima, hogy könyörögjön...

talán csak úgy... hogy valamit közöljön.

Csendben... csak magának, és csak neki...

annak aki meghalt...

de az emlék, még mindig élteti.

Léria Dipán

Halottainkra emlékezünk

 

Sírkerteknek mélyén hideg kövek állnak,
emlékeztetői egy letűnt világnak.
Hűlt helye azoknak, akik köztünk éltek,
akik boldogságot, s örömöt reméltek.

A lelkük útra kelt, csak a testük maradt,
másik síkra lépve, létük tovább haladt.
Bennünk hagytak űrt csak, sok kedves emléket,
mi pedig őrizzük a sok közös szépet!

Kőváros szívében, nincs ott, kit szerettünk,
ám nem él közöttünk, szegényebbek lettünk!
Hiánya fájdalom, érthetetlen, s kínzó,
amit nem enyhíthet sem idő, sem szép szó.

Mécsest, gyertyát gyújtunk, visszaemlékezünk,
felidézzük mennyi jót is tett ő velünk.
Megbocsájtjuk azt is, mivel olykor bántott,
visszasírunk most egy elveszett világot.

Hiszen tanítónk volt, része életünknek,
s lelke bennünk is él, innen el nem tűnhet!
Tanított szeretni, ahogy tellett tőle,
és ha megértettük, okultunk belőle.
Aranyosi Ervin

Sokat panaszolt életformánk...

 Sokat panaszolt életformánk nem egy emberben észrevétlenül kifejlesztette a zaklatottság, a túlingereltség igényét. Önmaga idézi fel azt az életformát, ami miatt panaszkodik. Üresnek érzi életét, ha nincs túlzsúfolva elintézendőkkel. Nem tud mit kezdeni magával, ha véletlenül akad egy üres órája. Megriad a csendtől, a rövid ideig tartó egyedülléttől is. Szükségletévé vált, hogy "mindig történjen valami", mindig érje valamilyen inger. Ha egyebet nem tehet, gyorsan bekapcsolja a rádiót vagy a televíziót. Miért félünk a csendtől, az önmagunkkal való maradástól? Miért bömbölnek a hegyek között, a vízparton a táskarádiók? Miért hagyjuk elveszni életünkből a vizek, a fák, a szél hangjait? Popper Péter

Az ember ...

 Az ember magas kerítéseket húz maga körül azzal, hogy azt gondolja “nem szabad”, “nem tudom”, “nem vagyok képes rá”. Néha kinéz a kerítésen túl, és csak irigykedik azokra, akik másképp élnek.
Alexander Sviyash 

 Felkelt a nap, még leragad a szemem,

Legjobb lesz ha álmaimat zsebre is teszem,

Gőzölgő kávésbögrét öleli kezem,

Indul a nap, keresem a helyem,

Elindulok, ki az ágyból,

Melegen takaró álomvilágból,

Felkelő napba mosolyogva nézek,

Mindig szép a reggel, élek.

Bedő Gábor

Ébresztő gondolatok

Reggel, ha felébredsz,
lassan körülnézel.
Várod a csodákat,
ma reggel mit érzel?

Szemedet kinyitva,
fényleni kezd minden,
s pompázik világod
ezerféle színben.

Hangok szűrődnek be,
a világ is éled,
csalogatnak csendben,
dalba fognak véled.

Megmozdulsz, s a tested
minden porcikája,
hogy felkelj az ágyból,
azt a percet várja.

Kezdj el mozgolódni,
élvezd a csodákat:
– hogy mozog a tested,
a kezed, s a lábad.

Járja át a hála
szép szívednek mélyét,
élvezd ki a percet,
egy új nap esélyét.

Mosolyogj és örülj,
egy új nap kezdődik!
Szemeid sarkában
mosoly fészkelődik.

Hagyd, hogy ez a mosoly
átkússzon a szádra,
hadd fessen jó kedvet
ébredő orcádra.

Ébreszd a világod,
ilyen vidám kedvvel!
Legyen ma vidámabb
minden egyes ember!

Hisz örökbe kaptunk
egy újabb, szép napot,
légy hát hálás érte,
Teremtődtől kapod.

Ha már felébredtél,
szeretet vezessen,
segíts, hogy a világ
teljesebb lehessen.

Élvezd minden percét,
amit nyújt az óra!
Menj és mosolyogj rá
minden Földlakóra!
Aranyosi Ervin 

Az átlagembernek nincsenek álmai...

 Az átlagembernek nincsenek álmai. Eladta őket a biztonságáért, és megalkudott a körülményekkel. A legtöbb ember azért nem mer álmodozni, mert attól fél, hogy csalódnia kell. Az átlagon felüli embernek hatalmas, erős, meghatározó álma van. Segítségével hajtja magát előre. Nem az álmát "méretezi" a valósághoz, hanem a valóságot tágítja ki álma valóra váltása érdekében. Bill Quain

Soha ne hagyd

 Soha ne hagyd, hogy éreztessék veled, hogy kicsi vagy , mert benned egy egész világ lakik. Hatalmas vagy, és csodás. De ezt magadnak kell elsőként felfedezned, csak azután láthatják meg mások is. Pierce Brown

Most, ebben a világban...

 Most, ebben a világban nagyon fontos gondolkodni. Észrevenni, tetten érni azokat a helyzeteket, ahol el tudsz veszni. Meglátni a hamis ígéreteket, nemet mondani igen helyett arra, ami értéktelen. Meg kell tanulnunk újra kérdezni, összefüggéseket keresni, ténylegesen megérteni a valótlanságok mögött a lényeget.

Légy résen, mert ha nem figyelsz, elveszel.

Váradi Andrea

Ne keseredjünk el....

 Ne keseredjünk el, ha szavunk bárkinél is süket fülekre talál. Különös dolog a lélek és az emberi lélek csendje. Sokszor esztendők is eltelhetnek, míg ez vagy az az elvetett mag megfogan benne. Pilinszky János

Az életet élvezni kell...

 Az életet élvezni kell, szeretni a mindennapokat és mindent, ami körülvesz minket, megtanulni elfogadni és hálásnak lenni érte, mert minden azért történik, hogy segítsen nekünk, még ha ez olykor elképzelhetetlen is. Robert Lawson

 

Közeleg…

Egyre gyorsabban. Egyre nagyobb léptekkel. Pedig az idő ugyanannyi. Minden nap. Huszonnégy óra. Mégis, egyre gyorsabban érkezik az ünnep. A karácsony. A szeretet ünnepe. Amikor szeretni kell. Legalább ezen a napon. Mert a karácsony a szeretet ünnepe… de a szeretet nem csak a karácsony ünnepe. A szeretet minden nap ünnepe. Benned és bennem.

Egymásban."

Csitáry-Hock Tamás 

 

Karácsony lesz…

Már megint. Milyen hamar érkezik. Megint. Már mennyit megértem. És annyiféle volt az ünnep. Volt, hogy vártam, volt, hogy inkább szerettem volna kitörölni a naptárból, az életemből. Azt a napot. De ma már tudom, hogy a karácsony más. Már tudom, hogy az ünnep nem egy nap. Az ajándék nem a fa alatt vár. Az igazi ajándék az Életben vár. És a karácsony maga az ajándék. Akit az Élettől kapunk.

Nekem Te vagy a karácsony

Csitáry-Hock Tamás 

Ősz

Bámulom az eget,
Nézem a felhők játékát,
Ahogy cikáznak és öltenek
Újabb és más formát.

Kergetőznek, mókáznak
E derűs délután,
Mögülük kisüt a Nap,
S cirógat tétován!

Őszül az idő, már nem
Egyedül a Nap a nagy Ő!
A Szél, a Felhő és az Eső is
Hatalomra törő!

Annyi szint varázsol
Az Őszanyó maga,
Hogy azt a színskála
Már festeni sem bírja!

Sárguló arany, mely
Bíborba csap át, majd
Kínálja a barna
Száz változatát.

Gyönyörködik a szem,
Megnyugszik az lélek,
A leglátványosabb festő
Maga a természet!
Ibolya Lakatosné Bungó

Hiányzik valaki

Hiányzik valaki 

Lassan itt a Karácsony,

gyertyát gyújtunk szépen,

s vacsorához ülünk

meghitt békességben.

Arcunkról is eltűnnek majd

a könnyek nyomai,

akkor is, ha tudjuk, hiányzik valaki.

Valaki, aki nem ül többé közénk,

nem mosolyog ránk,

s aki nem tölti be melegséggel

a meghitt kis szobát.

Lassan itt lesznek az ünnepek,

s mi arra gondolunk,

addig a jó nékünk, míg egymásé vagyunk.

Amíg átölelnek minket, mikor marcangolva fáj

a szívünket tépdeső keserű hiány.

Lassan itt lesznek az ünnepek,

s mi mind jól tudjuk már,

hogy vannak, kik ott fentről nézik,

hogyan ég lent csonkjaira

pár viaszgyertyaszál.

Ha már nem lehetnek velünk,

kiket nagyon szerettünk,

gondoljunk reájuk, hogy emlékezhessünk

azon napokra és boldog évekre,

melyek szíveinkben vannak

mélyen elrejtve.

Kun Magdolna

Az út

Az út

Féltesz engem. Én, téged, ugyanúgy,

hisz már túlságosan gyorsan fogy előttünk az út,

és túlságosan gyorsan nő, az a messzi végtelen,

ahonnan még nem jött vissza soha senki sem.

Az úton mindkettőnknek végig kell majd menni,

de, hogy ki ér előbb célba, azt nem tudhatja senki,

hiszen örökös rejtély az ember élete,

így hát nem sejtheti, mikor jön el a végzet ideje.

Napjaink, ajándékok, az évek, drága kincsek,

melyeknek tükörragyogása kettőnktől lett teljes,

ezért, ha egyikünknek fénye, végleg megfakulna,

a másikunk fénye is homályba borulna.

Minket összekovácsolt már réges-rég az élet,

így hát egymás nélkül élnünk nem is lehetséges,

mert tudjuk, ha el kellene válnunk, túlságosan fájna,

az együtt töltött hosszú évek, örökös hiánya.

Kun Magdolna

Tárgyak beszéde

...Éjfélre járt az idő,minden elcsendesedett.A madarak nem énekeltek,a fák nem suttogtak, az emberek abbahagyták a beszélgetést,a világ nyugovóra tért, s akkor megszólaltak a tárgyak.

A szék boldogan újságolta székszomszédjának,hogy egész nap ültek rajta,jól telt az ideje, mert mindig kellett valakinek.Nem sokat értett a tárgyalások szövegéből,de annyit tudott, hogy nélküle nem jöhetett volna létre ez a konferencia, mindenkinek szüksége volt egy székre.

Miért büszkélkedsz- mondta azonnal az asztal.Hiszen az egész összejövetelt rólam nevezték el! Én vagyok kerek és nem te! Körém gyűltek össze az ország okosai,te csupán arra kellettél,hogy valahová leülhessenek. Az iratokat,az utókor által ellenőrizhető lényeget,az én kezembe adták. Miközben azon vitatkoztak,hogy ki a fontosabb,ragyogó arccal rikoltotta az ablak: mire mentetek volna nélkülem? Általam vált láthatóvá az az okos szöveg,amit az asztal körül üldögélő társaság oly buzgón olvasott! A fényességet én engedtem be a szobába. Mit érne asztal és a szék,irat és ember,ha én nem segítek rajtuk?

Te csak ne légy annyira büszke,hunyorogta a lámpa,nem sokra mentek volna a gyülekezet tagjai a te  fényességedtől. Mihelyt megkezdték az előadást engem is bekapcsoltak! Kettőnk fényétől vált világossá a terem,ezt nem tagadhatod!

Milyen beképzeltek a tárgyak,kattogta halkan az írógép.Eszükbe sem jut,hogy én tartottam a hátam az összes szöveghez,minden üzenet rajtam ment keresztül,én voltam a bölcsesség megörökítője, nélkülem nem lett volna mit felolvasni!

Na és mire mentél volna a hátaddal-sziszegte a papír, -ha -én be nem fedem? Mit olvasnának rólad, ha én nem vagyok a takaród? Azért vállalhattad a szolgálatot,mert veled tartottam kezdettől fogva, ezt nem felejtheted el!

Jaj de odavagytok egymástól - sziszegte az indigó, nem hallottátok,hogy az értekezlet kezdetén kijelentették: "három példányban" kell legépelni a szöveget? Te okos gép,te bölcs papír! Talán képesek vagytok három példányt gyártani édes kettesben?

Az ajtó eddig olyan volt,mint egy szilenciumot tartó szerzetes,de ahogy hallgatta a tárgyak vetélkedőjét, türelmét vesztette és közbe kiáltott. Szerencsétlen alakok vagytok mindannyian! Mit képzeltek ti magatokról? -az én engedélyem kellett a rendezvényhez! Minden az én nyitottságomon múlt!

Erre a bejelentésre elszabadult a pokol.Minden tárgy igazolni akarta magát, mindenki tömjénezte saját nélkülözhetetlenségét. Talán máig is vitatkozhatnának,ha nem tör rájuk a hajnal,hogy ráébressze őket az egyetlen igazságra: mindannyiuknak munkába kell állniuk.

..Van,aki szék,van ,aki asztal,van aki ablak,van,aki ,írógép,papír,vagy indigó -és van aki ajtó
...Egyedül egyikük sem boldogulhat.
Enzsöl  Ellák

Tartalékolj télre

 

Tartalékolj télre

Úgy kell most berendezni a lelkünket a közelgő hideg télre, mint az otthonunkat. Ki kell takarítani a koszt belőle, időről időre, be kell gyújtani, hogy ne fázzunk. Legyen a lelkedben egy kis zúg, ami csak a tied, ahol meg lehet pihenni és szeretni lehet az életet egy hűvös estén. Zárd be a lelked ajtaját is, ne engedd be aki gyanús, aki meglophat, az álmokat, vágyakat rablóktól védd meg lelked otthonát. De engedd be, ki szeretettel lépi át házad küszöbét, lásd vendégül és öleld meg, ha búcsúzik. Tartalékolj a télre éléskamrádban nyugalmat, békét, csendességet, vidámságot kis színes befőttes üvegekben. Szelektálj. Dobáld ki végre a sok régi kacatot, a sérelmeket, a bánatot, húzd ki a rozsdás szögeket lelked falából. Legyen helye az újnak, az érkező szépségeknek. Táplálékod legyen egy jó könyv, egy zene, bármi, ami által több leszel.

Legyen a lelked egy olyan hely, ahova jó lesz hazatérni fáradtan, átfázva. Készítsd el úgy lelked otthonát, hogy szeress ott élni, legyen számodra menedék bármit is hoznak a borongós napok.

 Lőrinci Emese

A tűz

A tűz

Szeretem a tüzet nézni. A tűz örök rejtelem és jóleső melegség. Aki a tüzet nézi, annak a lelke megcsöndesül; valami édes félálom szállja meg – édes félálom: nyugodalom.
A tűzben történetek vannak. Mesehangú és mesének illő színes történetek, amiknek se eleje, se vége nincsen, hanem minden rend nélkül egybefolyik egyik a másikkal. Az ember nem tudja, valóban megtörténtek-e, vagy csak álmodja őket
 De ilyenkor mindegy is az. A lángok játszanak a tűzben. A gondolatok játszanak az ember elméjében. Rend nélkül való színes gondolatok – mint ahogy a lángocskák is rend nélkül jelennek meg és tűnnek el. A tűz eleinte rostogva ég, aztán halk mormogással, sziszergéssel, susogással, végül vörösen izzó parázs az egész, kezdetben tündöklő aranykupac, később tündöklő vörösréz. A tűz ilyenkor végtelen mélynek látszik. Az apró lángok föllebbennek a semmiből; táncolnak a parázs fölött; és megint eltűnnek a semmibe, mintha egy láthatatlan kéz söpörné le őket a parázsról.
A hosszú téli estéken elüldögélek néha a nyitott ajtajú kályha előtt. Nem valami drága kályha, csak afféle cserépalkotmány, amilyen a falusi tanítóknál szokott lenni. De nekem mégis jó és eléggé szép is. Mikor már túl vagyok a dolgaimon, odavonom a karosszékemet a tűz elé. Csak szalmából van ez a karosszék, de nekem jó ez és szép is.
Kívül, a havas faluban csönd van és csönd van idebent is. A téli estnek álommal áthatott csöndessége ez. A kályha száján félig nyílt legyező alakjában áramlik ki a vörös fényesség s a tűznek meleg lehelete.
A macskám is itt van a lábamnál. Úgy szereti a tüzet, mint én. Összeguborodva fekszik a padlón, a lábaim előtt, s mindig úgy tesz, mintha aludnék. Pedig sohasem alszik. Csak hunyorog. Néha fon. Ez az ő éneke. Mikor így fonva rám-rámnéz, nekem énekel. Mikor a tűzbe merengve dorombol, akkor a maga kedvére fon. Egyhangú, de mégis kedves melódia az ő dorombolása, a megelégedésnek, s maga jólérzésének melódiája. A tücsök cirpelése is csak egy hangnak a folytonos ismétlése. A béka sem ümmög több hangot egynél, de az az egy hang a boldogság hangja; – soha nem unalmas és nem fárasztó, mint az emberi hangversenyek.
Így tudom én mindig hallgatni ennek a szelíd kis házi tigrisnek a fonását. Milyen boldog és elégedett tud ez lenni egy kis kályhatűztől. Épp úgy gyönyörködik az aranyló parázsban, mint én, és ilyenkor bizonyára neki is mindenféle gondolatok meg történetek délibábjátéka vonul át az elméjén. Az ő történetei bizonyosan vadásztörténetek. A tavaszra meg a nyárra is gondolhat olykor. A tavaszra, mikor a verőfényben elnyújtózkodva melengeti az ő rozsdaszínű selymes bundácskáját, miközben mind a négy fehér lábát elnyújtja és jóízűeket álmodik. De a virágokat is szereti. A nyáron sokszor láttam, milyen kedvvel lépked a violák meg a rezedák között, és hogyan szaglálja meg-megállva hol az egyiket, hol a másikat, s ilyenkor félig lehunyja a szemeit. Így élvezik a virág illatát a leányok is.
De most nincs virág és nincsen napsugár. A kályha verőfénye az egyedüli, ami emlékeztet a nyárra. Azonban nekünk ez is elég. A boldogság békéje van a szívünkben.
Mi a boldogság?
Mikor a vágyak pihennek. Mikor az ember nem gondol a holnapra, csak bámulja a parazsat félálmos nyugovással, s lelke úgy leng a múltak fölött, mint a tó fölött a madár.
Ahogy így a kályha langyos melegáramlatában üldögélve nézem az örökszép parazsat, arra gondolok, hogy miért nincs itt még egy karosszék és miért nem ül abban még egy valaki, akinek a kezére rátehetném szelíden és gyöngéden a kezemet és aki a fejét a vállamra hajtaná.
A csöndnek szárnyatlan óráiban megjelenik néha előttem ez a gondolat és tündérorcával mosolyog reám. De én szomorúan nézem őt vissza.
Mert az egyedülvalóság nem is nézhet másképpen, mint szomorúan. Az egyedülvalóságnak hosszú az árnyéka. Az egyedülvalóságnak árnyéka az a gondolat, hogy nem fogunk soha az életben találkozni azzal, akivel álmainkban mindig találkozunk.
Ez az árnyék engemet se hagy el. De hogy is gondolhassam, hogy van a világon valaki, aki reám vár és ide mellém, ebbe a szegény kis szobába belekívánkozik. Ha volna olyan valaki, az már rám nézett volna és nyújtotta volna nekem a kezét. Azt mondta volna:
– A szobád nem szegény, mert te is benne vagy -; és nem kicsiny, mert én elférek a szívedben is.
A parázsra hamu kezd borulni. Homály homályra száll a szobában. Úgy érzem, mintha én is elmúlóban volnék: így, amint ülök belemulandó árnyék az árnyékba; puszta értéktelen árnyék, amit a tűz véletlen vak okból jelenített meg, s amely épp úgy véletlen vak okból enyészik és múlik bele a sötétségbe.
Gárdonyi Géza