2011. november 30., szerda

Négy Adventi gyertyaláng



Négy Adventi gyertyaláng

Az első gyertyát gyújtsuk azokért, akik már nem lehetnek velünk.
A bölcs szívű vénekért, az ártatlan elesettekért.
Azokért, akik úgy óvtak minket az elmúlástól,
hogy maguk múltak el. Legyen övék az első gyertyaláng.
Azoké, akiknek lábnyomaiban újra kisarjadt a fű,
újra születtek a fák, és minden, ami élet.
Az édesanyákért, a jóságért, és gyermekeikért,
akik továbbra is őrzik a szeretet hatalmát.
Az emberi mulandóság felett érzett bánat idején
sem szabad megfeledkeznünk róluk. 
A második gyertyaláng legyen a kitaszítottaké,
akik éheznek és fáznak, s igazán nagy szükségük van vigasztalásra.
A hazátlanokért, azokért, akik még nem találták meg a békességet,
mert nem adatott meg nékik sem a szabadság,
sem az irántuk érzett megbecsülés, sem a baráti ölelés,
sem a tisztelet, sem az otthon. Akiknek semmi nem adatott meg.
Lobogjon megsebzett lelkükért, házukért és hazájukért.
Óvja, segítse őket ez a második, értük gyújtott gyertya,
legyen az irántuk érzett tisztelet, együttérzés, segítő szándék bizonyítéka.
Legyünk irántuk legalább most, ezegyszer jóságosak,
hiszen az emberi méltóság minden embert megillet.
Lobogjon értük, a háborúkat, emberszenvedéseket elviseltekért,
a kitaszítottakért és a szegényekért, az ártatlanokért,
akiket bőrük színe, nyelvük, kultúrájuk,
vallásuk miatt üldöztek és üldöznek. 



A harmadik gyertyaláng legyen a hősöké.
Gyújtsuk az igazakért, azokért, akik mindig szenvedtek
és szenvedni fognak, mert volt, van és lesz bennük annyi erő,
hogy szembeszálljanak zsarnokokkal, kufárokkal, emberárulókkal.
Ők tudták, tudják s tudni fogják,
hogy az emberiség megmaradásának záloga a béke.
Azokért, akik ártatlanul elestek, azokért,
akik meghaltak harcvonalakban, égen és földön, tengeren és tenger alatt.
A pionírokért, akik hegycsúcsokat, őserdőket,
sivatagokat jártak és járnak be az ember boldogulása érdekében.
Azokért, akik a Makro- és a Mikro-kozmosz titkait kutatva szolgálták,
szolgálják, s szolgálni fogják az emberi élet értelmét.
Azokért, akiket máglyára vittek,
mert igazat szóltak a világ emberléptékben megismerhető titkairól.
A hősökért, akik a holdra érkezve és szállva
rácsodálkoztak a Föld nevű kék bolygóra, s hűséggel visszatértek hozzá.
Akik életüket kockáztatva kutatták a csodát,
amit mi emberek nemes egyszerűséggel így hívunk: Élet.
A harmadik gyertyaláng értük lobogjon. A hősökért.
Az orvosért, aki kezét, hűségét adta, amikor reánk tört a fájdalom,
a keserűség, és úgy hittük, hogy vége, nincs tovább.
Aki újra életet adott az életnek, s az elmúlás tragédiáját értve
és megértve megkönnyezte a megváltoztathatatlant.
Ő értük gyújtsuk a harmadik gyertyát.
A lelkészért, aki elesettségünkben is velünk volt, hitet adott,
vigaszt és szeretetet, ha nagyon fájt már az emberi élet.
A bátrakért, akik barikádokon estek el
az ember boldogulása érdekében folytatott küzdelem során. 

A negyedik gyertyát egymásért gyújtsuk.
Érted és értem. Igazán megérdemeljük azt,
hogy főt hajtsunk egymás előtt,
hiszen a Jézusi szeretet erre figyelmeztet mindannyiunkat.
Arra, hogy legyen szent minden ember számára
a mindenség ajándéka: az emberélet.
Lobbanjon egymásért, s lobogjon a negyedik gyertya
az Istengyermek-próféta megszületésének pillanatáig.
Érted, ki több voltál egy szerelemnél, aki hűséggel vigyáztál,
aki ha kellett, hát könnyet ejtettél értem.
Érted, aki miattam, s nem ellenem haragszol.
Érted, aki felneveltél, óvtál és szeretettel adtad kezembe az emberi életet.
Érted, aki a barátom vagy és felsegítesz a porból, mielőtt porrá válnék.
Érted, aki megtisztelsz bólintásoddal s figyelmeddel,
ha illendően szólok hozzád a körülöttünk zajló történésekről.
Érted, akivel együtt játszottam a szerepet életem színpadán.
Lobogjon egymásért a negyedik gyertyaláng, értetek és értem.
A hűség jegyében, az emberi szeretet jegyében.
Mielőtt megszületik a Gyermek, mielőtt újjászületünk mindannyian.
 

Advent idején





Ha az ünnep elérkezik az életedben, akkor ünnepelj egészen... Tisztálkodjál belülről és kivülről. Felejts el mindent, ami a hétköznapok szertartása és feladata. Az ünnepeket nemcsak a naptárban írják piros betűkkel. nézd a régieket, milyen áhitatosan, milyen feltétlenül, milyen körülményesen, mennyi vad örömmel ünnepeltek! Az ünnep a különbözés. az ünnep a mély és varázsos rendhagyás. Az ünnep legyen ünnepies... mindenek fölött legyen benne valami a régi rendtartásból, a hetedik napból, a megszakításból, a teljes kikapcsolásból, legyen benne áhitat és föltétlenség. az ünnep az élet rangja, felsőbb értelme. Készülj fel rá testben és lélekben. S nemcsak a naptárnak van piros betűs napja. Az élet elhoz másféle, láthatatlan ünnepeket is. Ilyenkor felejts el mindent, figyelj az ünnepre.
Márai Sándor








Ünnep előtt

Csak lassan múljék sok időm legyen
fölkészülni: maga a készülődés
az is jó s készen lenni jó ugyancsak

Évente több a vendég messziről
s közelről egyaránt illik tanulnom
hogy valóban tisztességgel fogadjam
a társaságot
Nem csekély dologhogy gyerekcsapatoktól vénekig
annyian érkeznek nem is tudom
élők-e még mind mert mind élni látszik
s mind jókedvű és jóakaratú
az ünnep örömétől csillogó
Csak lassan múljék hisz jobb is talán
a várás mint a beteljesülés
Advent… Ó mennyi holmimat kinőttem
s ledobtam – ezt még nem sőt még nem is
kényelmetlen… Érzelgősség? öregkor?
Fehér a kert áldom fehér a város
áldom s elindulok titokzatos
ösvényeken (kint? bent? milyen irányban? )
jutok melegbe fenyőszagba gyertya-
fénybe s remélt ajándékokhoz is
Fehér a kert a város is fehér
s elindulnak szintén felém seregben
lábak és tárgyak advent nem tudok
semmit de mindent könnyen elhiszek:
kell a meglepetés kell kell az ünnep
Csorba Győző

Advent idején

Advent van, s átjárja lelkem
a szeretet és az emlékezés.
Rájövök ismét-tán ezredszer-,
hogy szépen élni gyakran túl kevés.
Szeretni szóban és tettekben,
hinni, remélni szüntelen.
Táplálni kell mosollyal, öleléssel,
hogy emléked hibátlan legyen.
Most visszarepülök gondolatban
gyermeki önmagamba újra…
látom, amint kályha mellett
nagyanyám fagyos lábujjamat gyúrja.
Hársfa teát tölt poharamba-
„Idd meg! Nem fogsz fázni majd!”
Átmelegedett testem, valóban
s én azt hittem a tea tette azt.

Ma már tudom, tőle volt meleg.
Ölelés, szeretet, gondoskodás
ezek voltak mitől az a „jó”
a testem és lelkem járta át.
Ez adta azt a boldog érzést,
mi ma is rám tör, ha a múltba révedek.
Hiánya -így advent idejében-
fájón kéri vissza az elmúlt éveket.

Emlékszem a finom illatokra,
ami a konyhát járta át,
mikor sült a finom mézes,
és a lágyan foszló mákos kalács.
Arca piros volt az izgalomtól,
mikor a szobába engedett,
csilingelt egy üvegpohár szélén:
„Itt az Angyalka! Megjelent!”

Futottunk mind a fenyő köré,
ámultunk, örültünk nagyon.
Ezt a boldog érzést gyermekeimnek
minden karácsonykor átadom.
Már sokadszor töltjük el nélküle
a karácsony szent ünnepét,
de lelkemben ott mosolyog képe,
ahogy átöleli a gyermekeit.

Mert az ünnep attól sokkal szebb lesz,
ha gyertyafényben rá emlékezünk
s tudom - onnan fentről ő is nézi:
Ugye mindenkit szeretünk?
Jusson szép szóból bárkinek!
Simogató, ölelő kezekből,
mosolytól csillogó szemekből
áradó tűz gyújtson fényeket!

Muzsika szálljon a gyermek kacajból,
áhítat járja át a lelkeket!
A szeretetet, mit tőle tanultunk
naponta adjuk át mindenkinek. 


 

2011. november 10., csütörtök

Az öregember három kívánsága



Egyszer, egy öregember sétált az erdőben. Ráköszön egy alakra, az visszaköszön, és bemutatkozik: Szia, Én vagyok a jó tündér. Mivel rámtaláltál kívánhatsz tőlem hármat! De jól fontold meg, mert egyiket sem lehet visszacsinálni, és havonta csak egyet kívánhatsz.

Az öregember szinte gondolkodás nélkül rávágja: az első legyen az, hogy szép fiatal legyek.

Az öregember hazamegy, immáron fiatalon.

Elmegy egy hónap mulva a jó tündérhez, mire ő kérdezi: nos, hogy telt el ez a hónap?

Emberünk meséli, .. az elején nagyon jó volt, aztán jöttek a gondok. Vissza kellett mennem dolgozni, mert így már nem jár a nyugdíj. De sajnos nem keresek sokat, mert már elfelejtettem mindent, ami a szakmámhoz tartozott.. meghát annyi új dolog van...

A jó tündér kérdi: Mi legyen a második kivánságod?

Erre az öregember: Azt akarom hogy gazdag legyek. Ne kelljen dolgoznom.

Hazamegy.. jön egy hónap mulva.

Meséli a jó tündérnek: óh, olyan jó volt, mindent megvettem, ami megtetszett. Új házat, kocsit, Plazmatévét. Aztán jöttek a régi barátok kunyerálni, meg egyre több ismeretlen ember kezdett nekem kedveskedni. Persze mindíg kiderült hogy csak pénzt akarnak kicsikarni belőlem. Még a nők is csak azért voltak velem, mert tudták, hogy gazdag vagyok. Közben meg senki sem kedvelt igazán, mert mogorva vagyok, régimódi és szinte teljesen elidegenedtem az emberektől öreg koromra...

Értem, feleli a jó tündér.. és mi legyen a harmadik kivánságod?

Az öregember nem válaszol.. csak néz... aztán kinyögi: az a baj, hogy bármit kívánok végül csak szenvedéssel jár.... tanácstalan vagyok. Te mit javasolsz?

Mire a jó tündér: Óh, kis butus öregúr... hát kívánd azt, hogy mindíg minden helyzetben legyél elégedett...







“Tavasz volt, de én a nyarat vártam;
a meleget, a patakok hűs vizét.
Nyár volt, de én az őszt vártam;
a színes leveleket, és a hűvös, száraz levegőt.
Ősz volt, de én a telet vártam;
a ropogós havat, és a karácsony örömét.
Eljött a tél, de én a tavaszt vártam,
a rügyfakadást, a nap melegét.
Gyermek voltam, de felnőtt akartam lenni;
szabad és önálló.
Húsz éves voltam, de harminc akartam lenni,
érett és sokat ismerő.
Középkorú voltam, de húszéves akartam lenni;
ifjú és szabadlelkű.
Nyugdíjas lettem, de középkorú akartam lenni;
tevékeny élettel.
Életem elmúlt, és sohasem kaptam meg, amit akartam.”
Linda Dillow: Akinél a szív lecsendesül c. könyvéből

 

2011. november 7., hétfő

A jel

Vajon hányan keresik a megbocsátás jelét, amit neked kell kitenned? Ne késlekedj!

 

A fiatalember egymagában ült az autóbuszon. Kitekintett az ablakon. Alig múlt húsz éves, csinos, finom arcvonású fiú volt. Egy nő ült le a mellette lévő ülésre. Miután kicsit kedvesen elbeszélgettek a meleg tavaszias időről, a fiú váratlanul így szólt:
– Két évig börtönben voltam. Ezen a héten szabadultam, éppen úton vagyok hazafelé…

Áradt belőle a szó, elmesélte, hogy egy szegény, de becsületes családban nőtt fel, és az a bűntett, amit elkövetett mekkora szégyent és fájdalmat okozott szeretteinek, akiktől a két év alatt semmi hírt nem kapott. Tudta, hogy szülei túl szegények ahhoz, hogy vállalják az utat és meglátogassák őt a börtönben, és azt is tudta, hogy túl tudatlannak érzik magukat ahhoz, hogy levelet írjanak neki.

Mivel választ egyetlen levelére sem kapott, a végén már ő a sem írt nekik. Ám a szabadulása előtt három héttel tett egy utolsó, reménytelen próbálkozást, hogy kapcsolatba lépjen velük. Bocsánatukért könyörgött, amiért csalódást okozott nekik.

Miután kiengedték, felszállt az első buszra, ami éppen a házuk előtt halad el. A ház előtt, ahol felnevelkedett, és ahol még most is élnek szülei. A szüleinek megírta, hogy megbocsátásuk jeléül egy jelet kér tőlük. Olyan jelet, amit jól lehet látni az autóbuszból. Jelezzék, ha még visszafogadnák: kössenek egy fehér szalagot a kert almafájára. Ha ezt a jelet nem látja, nem száll le az autóbuszról, és örökre távozni fog az életükből.

Az úti célhoz közeledve a fiút egyre nagyobb nyugtalanság töltötte el. Nem mert az ablakon kinézni. Biztos volt benne, hogy az almafán nem lesz szalag. Útitársa, végighallgatta történetét, majd udvariasan megkérte a fiút:
– Cseréljünk helyet. Majd én figyelek az ablakból.

Éppen csak néhány ház előtt haladt el az autóbusz, amikor a nő meglátta az almafát. Könnyeivel küszködve, kedvesen megérintette a fiatalember vállát:
– Nézze! Nézze! Az egész fát szalagok borítják.

 

Vajon hányan lesik a te almafádat, keresik a megbocsájtás kis jelét rajta? Ne halogasd, menj, és tűzd ki rá!!

Állatokhoz hasonlítunk, amikor ölünk.
Emberekhez hasonlítunk, amikor ítélünk.
Istenhez hasonlítunk, amikor megbocsátunk.

Bruno Ferrero 

 

2011. november 4., péntek

Amit az apa gyermekének mond



Amit az apa gyermekének mond



Igen, elvesztettük az otthonunkat, fiam. Elvesztettünk mindent - ahogy azt manapság mondani szokták. Mégis, nézd: szép a világ.
Susognak a fák, harmat csillog a fűszálak hegyén, pillangók vannak, és virágok vannak. Tudd meg, hogy a sárgarigó egyetlen füttyével megszépíthet ezer csúnya rontást ezen a világon.
Nézd a világot, és figyeld meg jól! Figyelj a fákra és a madarakra! Őzre, pillangóra, virágra. Ne törődj sokat az emberekkel, és ne hallgass oda, ha cifra jelszavakkal hozzád szólanak! Az emberek csak rontani tudják a világot.
Haszontalanságokat ne gyűjts soha! Bélyeget, gyufaskatulyát, pénzt, vagyont. Csak a szépet gyűjtsed meg magadban. A szépet, amit szemeddel láthatsz, füleddel hallhatsz, orroddal érzékelhetsz, és ujjad hegyével megtapinthatsz. Meg amit gondolsz olyankor, azokat gyűjtsed.
Játékaidat elvehetik, ruháidat, pénzedet is elvehetik mások. De nincsen olyan hatalma a földnek, amelyik elvehetné tőled azt, hogy a pillangónak tarka szárnya van, s hogy a rigófütty olyan az erdőn, mintha egy nagy kék virág nyílna ki benned. Nem veheti el senki tőled azt, hogy a tavaszi szellőnek édes nyírfaillata van, és selymes puha keze, mint a jó tündéreknek.
Egyszer egy fiatal tiszt állt a tábornoka előtt. Kemény, szigorú hangon beszélt a tábornok. Tervekről, parancsokról, háborúról. Szavai mögött tankok dübörögtek, bombák robbantak, géppuskák zakatoltak. Az ablak nyitva volt, s alatta egy barackfa virágzott. Rózsaszín volt és csodaszép. Ezt a barackfát nézte a fiatal tiszt, amíg a tábornok beszélt. A tábornok hirtelen elhallgatott.
-- Mit néz? - kérdezte ingerülten.
-- A barackfát, tábornok úr - felelte a fiatal tiszt -, most virágzik.
-- A fiatal tisztet megbüntették akkor. De ma, ha visszagondol a múltra, csak azt bánja, hogy nem figyelt még jobban a barackfára, ott, hajdan, a tábornok szobájában, amíg a tábornok beszélt. Mert a tábornok már régen nincs sehol, és amiket mondott: elfoszlott, mint a sűrű, rossz szagú köd. Csak annyi maradt meg abból a napból, hogy szép volt a barackfa nagyon, ahogy ott állt, tömötten, rózsaszínűen, puhán és mosolyogva.
-- És a fiatal tisztnek egyebe sem maradt, csak a virágzó barackfa színének és illatának emléke abból az időből.
-- Ez a fiatal tiszt a te apád volt fiam.
Wass Albert







2011. november 3., csütörtök

Érints meg!

Az érintés különleges ajándék. Az érintésre mindnyájunknak nagy szüksége van.Tegyük meg, amit oly sokszor elmulasztottunk.




Az érintés mágiája

Van érintés, mely lelkesít,
szárnyakat növeszt, s a magasba repít,
Van érintés, mely megdöbbent,
borzongat, a mélybe taszít.
Van hívó intés, reszkető anyai féltés,
reménytvesztett legyintés, s van
boldogságos, szerelmes érintés.
Van kézfogás, mely egy vallomással felér,
olykor egy pillantás kárpótol évekért.
Néha egy mozdulat egész életünkben elkísér,
egy csók, egy ölelés, úgy tűnik mindent megér .
Van hír, mely lelkünk mélyéig hatol,
agyonnyom, szorongat, s a szívünkbe markol.
Egy szó, egy gondolat nyakon ragad,
s a jeges éjszakába penderít,
pedig a kezünk még csak nem is érint.
Ó, sok-sokféle érintés létezik.
Tapintásuk elárul, szívünk összeszorul,
vagy kitárul, kezünk rabul ejt,
vagy szabaddá tesz, felelősségteljes
megmérettetés ez.
A számtalan gyógyító masszázs,
lelket és testet tápláló áldás.
Keresztelés, felszentelés, beavatás,
templomi szertartás, imádkozás,
mind, mind kezünk általi érintés,
a szeretet szféráin szivárványrezgés.
Magányos fohászkodás, csoportos rítustánc,
parázsonjárás, segítő karnyújtás.
- Hát mi ez?
Ha nem lélektisztító mágia, varázslás,
Áldott szép együvétartozás!
A lét oly sokféle síkján találkozunk,
gyógyulni vágyunk, bátorítunk, támaszt adunk,
ábrándokat szövünk, egy tiszta,
zöld bolygóról álmodunk.
Ahol szívünk fényével szárnyalhat a szeretet,
ahol gyűlöletmentesen teremthet a képzelet,
és tiszta folyókban fürdenek a gyerekek.
Grebenár Zsuzsa


Érints meg

Érints meg, – erre kérlek, – ha kisbabád vagyok!
Ölelj gyakran magadhoz, nélküled “megfagyok”!
Ne csak pelenkázz, mosdass, ha éhezem etess!
Puszild meg arcom százszor, mert így természetes!
Ringass el két karoddal, nyugtasd meg lelkemet,
öledbe bújva érzem, hogy jó szülőm szeret!
Érintésed ha érzem, az biztonságot ad,
Érints meg, ez az érzés, mindig velem marad!

Érints meg, - erre kérlek, - ha gyermeked vagyok,
s nem értem a világot, s félelmeim nagyok.
Ne tarts magadtól távol, ha veled dacolok,
helyemet nem találom, sok még az új dolog!
Keresd az utat hozzám, próbálj megérteni!
könnyű álmokat hozz rám, s akarj érinteni!
Jó éj puszid oly édes, olyan megnyugtató,
mesélő érintésed álomba ringató!

Kamasz fiaddá váltam? Érints meg akkor is!
Lelkem nem érzéketlen, csak más világba visz!
Ne hidd, hogy azért bántlak, mert most komisz vagyok.
Ezer tüském is vágyja az ölelő karod!
Magam felnőttnek érzem, – s hangodra szomjazom,
az élet viharához így alkalmazkodom.
Ketté szakadt világban, még helyem nem lelem,
viselj el hogyha bántlak, s maradj mindig velem!



Érints meg! – erre kérlek, – ha barátod vagyok!
megnyugtat ölelésed, ha más felzaklatott!
Biztató szép szavakkal lelket is önts belém.
értelmet adj a létnek, és tarts tükröt elém.
Kétségeimet vesd el, tudasd: fontos vagyok!
Lehet hogy érintésed, minden, amit kapok.
Ha szomorú a lelkem, vidámíts végre fel,
legyél velem ha baj van, s nem hagylak én sem el!

Kedvesem, éltem párja, most hozzád fordulok,
érintésed, szerelmed, a legszentebb dolog.
Ám tévedés azt hinned, a szenvedély elég.
Ezer félelmem kerget a karjaidba még.
Megnyugtat ölelésed, vigaszt nyújtasz nekem,
lágyan szoríts magadhoz és szebbítsd életem!
Ilyenkor végre érzem, – szemünk együtt ragyog.
Olyannak szeretsz engem, amilyen ÉN vagyok.



Felnőtt gyereked lettem, most már csak az leszek,
s van már saját családom, kiket ölelhetek.
Anyám, s apám karjára mégis számíthatok.
Érints meg most is, kérlek, mikor gyenge vagyok.
Szülői ölelésed, ma is sokat jelent,
így segíts értékelni, múltat jövőt, jelent.
Már én is másképp látlak, jobban becsüllek már.
Ami fájt elfelejtem, az élet jó tanár.

Érints meg még! – ezt kérem – idős szülőd vagyok.
Erős karodra vágyom, mielőtt meghalok!
Érints meg, ahogy egykor érintettelek,
amikor apró voltál, kis, védtelen gyerek.
Ülj le a közelembe, fogd kezem, adj erőt,
simíts az öreg arcon, sok ráncot, vad redőt!
Melegítsd át a szívem, megfáradt tagjaim,
te rólad szólt az élet, a legszebb álmaim.
Aranyosi Ervin 
 



2011. november 2., szerda

Hiányzik az életből valami



Hiányzik az életből valami

A napok rohannak, futnak,
céltalan bolyongunk a szürkeségben.
Mindenki siet valahová.
Nincs idő, nem állunk meg egy percre sem.
Hiányzik valami az életünkből.
Nem látjuk a tarka virágok színét,
nem érezzük a napfény melegét.
Hiányzik egy ölelés, egy jó szó,
elmúlt nyarak igézete,
ringó kalászos, erdők illata.
Hiányzik az életből valami...
Egy csoda, egy varázs, egy csillaggyúlás.
Egész életünkben szakadatlanul,
fuldoklásig küzdünk, harcolunk.
Vágyódunk a tökéletességre,
és csak reménykedünk hiába.
Reménykedünk egy csókban, ölelésben,
egy kézfogásban, egy mosolyban.
Hiányzik az életből valami...
Hiányzik a jó, hiányzik
a napfény mosolya, az éjszaka
vaksi pislogása, a hajnalok
ébredő ölelése. Hiányzik
a nappalok hangos nevetése.
A nappalok rohannak, futnak,
mindenki siet valahová.
De egyszer, valahol meg kellene
állni egy mosolyra, egy
ölelésre, egy igaz szóra.
Valahol meg kellene állni,
segíteni azon, aki elesett.
Meg kellene tanulni újra
mosolyogni, kezet nyújtani!
Hiányzik a világunkból
a nagy világ...
Hiányzik az életünkből
az életünk - a szeretet.
Móricz Eszter

 

Megkövetem a sorsomat



kiterítetted...

kiterítetted már az életed
lábad előtt hever a lelked
érzések és hitek
fekszenek porban és sárban
és Te újra meghalsz
minden kis vágyban
benne vagy minden
hibádban
és rádtalálnak
rajtad gázolnak át
a büszkék
a fennköltek
nem hajtják fejüket
a földnek
nem néznek
nem látnak
rohannak
taposnak csak
mit számít
kin gázolnak keresztül
nem érdekes
kin tipornak át
csak haladni
menni előre
nem kell
hogy jobb legyen
csak több legyen
egyre több
nevetséges
hogy őszinte vagy
ostoba
hogy magad leteríted
és szőnyeg-lelked
még fel sem sikolt
amikor gyűlik rajta
a folt
beleragad a szégyen
egy sem a Tiéd volt
de mind a Tiéd lett
koszos lesz
foszlik
ártatlanúl őszinte hited
most aztán
vagy elhiszed
hogy mégis így kell
csak így lehet
vagy elviszed
feltekered lelked
és elrejted mindenki elől
hogy többé
ne találjon rá senki
megmaradt tisztaságát
így akarod megőrizni
nem
hagyd inkább itt
hagyd heverni
mert a legtisztább
úgy lehet a lélek
ha a mocskot összegyűjti
és ragyogni kezd
a tiszta hit
és szeretet fehér fénye
mindent megvált
és megőriz
mindörökre
Komáromi János


Megkövetem a sorsomat

A sorstól kérni, ha lehet,
én most eléje térdelek,
ha álnokul, önzőn, szertelen'
uralkodott is létemen,
mint a pénzen vett szerető,
ha túl kevés a drágakő.
Eléje tárom lelkemet,
egész fájdalmas létemet -
szerelmet, halált, könnyeket -
kiterítem, mint szőnyeget.

Mi voltam, mindent leteszek,
megköszönöm az éveket,
a könnytől fényesülteket,
s ha fogvacogva kérhetek:
sötétség helyett fényeket,
napfényt, szivárványt, kék eget,
igaz szerelmet, édeset,
gyermekmosolytól fényeset
pőre lelkemért bőven adj! -
így követem meg sorsomat...

Ölelés kéne, hit, remény,
tisztán világló égi fény,
hol ezernyi csillag integet,
és egyik majdan én legyek,
ki átszelem a végtelent,
s felhőkre írva üzenek:
ennyit tehettem, Emberek,
csillaggá égtem értetek,
s hogy könnyű legyen léptetek,
kiterítettem lelkemet.
Gősi Vali
Komáromi János: kiterítetted című versének ihletésére 

2011. november 1., kedd

Halottaknak napján



Halottaknak napján

Halottaknak napján,
gondolkozz el, kérlek!
Mennyire fontosak
azok, akik élnek?
Milyen gyakran gondolsz
rájuk szeretettel?
Jelenthet-e annyit,
mint ki régen ment el?

Ilyenkor az ember
temetőbe jár ki,
Elmúlt szeretteit
véli megtalálni.
Közben annyin élnek
magányosan, távol,
kire nem jut idő,
kit a szív nem ápol.

Pedig a halottak
a szívünkben élnek.
A hétköznapokba
bőven beleférnek.
M’ért nincs az élőkért
ugyanilyen ünnep,
ami lángra gyújtja
apró mécsesünket.

Aki elment, jól van,
csak egy más világon,
s nem tud örvendezni
levágott virágon.
Fökddé porladt testet
látogatsz a sírnál.
Élőkért tehetnél,
ahelyett, hogy sírnál!

Oly sok a magányos,
kinek nem jut semmi.
Ki örülni tudna,
ha tudnák szeretni.
Ám ezt meg se látod
- tudod – attól félek.
Megbékélni kéne,
s nem visz rá a lélek.

Vársz, amíg késő lesz,
mikor már nem bánthat,
akkor száll szívedre,
majd a gyász, a bánat.
S jön halottak napja,
s mész a temetőbe,
bocsánatot kérni,
s elbúcsúzni tőle…
Aranyosi Ervin



Önzetlen szeretet

Tudod-e mit jelent, Önzetlen szeretni?
Mindenkinek adni, sohasem elvenni!
Szeretetet szórni az egész világra,
a szíved mélyéről, viszonzást nem várva!
Ápolni a lelkét, a rászorulónak,
Biztatni, hogy szép lesz, ha eljön a holnap.
Szeretet vizével öntözni a lelket,
érezze az ízét meg, akit szeretetnek.
Ahogy átmelegszik szívedtől a szíve,
ő is tovább adja, tovább közvetítve.
S ne hidd azt hogy elfogy, forrása végtelen,
ha kell végig kísér, az egész életen.
Aranyosi Ervin



Minden napnak megvan a maga öröme



Minden vágyadnak eleget tenni: ez az emberi élet legnagyobb művészete. Akinek sikerül, az boldog. Ehhez azonban fontos, hogy kevés vágyad legyen. A vágy az emberi lélek növényzete. Gyökere van, szára, és csúcsán időnként kivirágzik az öröm. Minden gyökérnek az a célja, hogy virágot hozzon. Azonban a jó kertész gondosan ügyel kertjének növényzetére. Csak olyan növényt enged meghonosulni benne, melynek virágai szépek és illatosak. Vagy melyek kellemes ízű gyümölcsöket teremnek. Dudvát, gyomot nem tűr meg maga körül. Olyan növények gyökerét sem ülteti el, melyek fejlődéséhez a kert fekvése és éghajlata nem alkalmas. Melyeknek kivirágzásához esélye nem lehet. Így tesz az okos és jó kertész.
Légy tehát okos és jó kertésze a lelkednek.
Örvendj a hóvirágnak, az ibolyának és a búzavirágnak. Az erdő csöndjének. Ha egyedül vagy: annak, hogy egyedül lehetsz. Ha nem vagy egyedül: annak, hogy nem kell egyedül légy. Vágyódj arra, amit a holnap hoz, és örvendj annak, ami ma van.
Minden talajban megterem valamiféle virág. Minden napnak van valamilyen öröme. Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt..
Wass Albert 


Minden napnak a maga öröme

Elalvás előtt mindig végiggondolom,
mit termett ez a nap, melytől most búcsúzom.
Néha túlcsordulnak a zajos történések,
s gondolatban még félig sem érek,
- annyi új benyomás, kaland és élmény,
némi siker, szép szavak vagy remény,
tiszta öröm és fénylő szeretetláng,
vigasz, szépség vagy épp egészen más:
szürkeség, gond, baj vagy betegség,
csalódás, nyűg vagy szeretetlenség,
meg nem értettség vagy szavaknak éle,
rosszindulat, szorongás réme...
és sorolhatnám a jókat s a rosszakat,
melyek nyomai betöltik napunkat -
ha a túlpörgött napot épp végiggondolom,
fel sem dolgozom, hisz elnyom az álom.

Van persze, hogy sokkal szürkébb a nap,
új élmény hozzánk nem sok juthat,
van, hogy taposómalom az egész,
s az ember úgy érzi, már teljesen kész...
ha eseménytelenül gyászos s örömtelen,
kedvetlen, még akkor is mindenféleképpen
minden napnak megvannak a pillanatai,
melyeket azért, igen, meg lehet találni,
még akkor is, ha a rossz történések
adnak neki kesernyés hátteret, jelleget,
s húztak benne mélyebb rovásokat.
Az ember azért sokszor rácsodálkozhat,
ha aznap mégiscsak volt valami igaz,
:
valami tiszta, valami fényes, valami jó...
valami,
amiért mégis, mégis érdemes volt
aznap felébredni.
Jószai Magdolna



 

Emlék és fájdalom...


Hívő és nem hívő ember felkeresi szeretteit a temetőben, ahol virággal és gyertyagyújtással adózik emlékének. Ilyenkor felszakadnak a régi és még alig gyógyuló sebek. Mindenki szembesül elvesztett szerettei emlékével, szívünk megtelik mély, tompa fájdalommal.
Virágok a sírokon, szelíden hunyorgó mécsesek pislákolnak a temetőkben, s alkonyatkor varázsosan nyugodttá, csendessé teszik a sírkerteket. Emlékezünk. Ez az egy-két nap, ez a hét az ima és az elhunytak emlékének időszaka. A múltat nem feledhetjük – ez a visszatekintés és a jövő parancsa.

Az ünneplés és a gyász napjai ezek, amikor a néma könnyektől a hangos zokogásig utat törhet magának az emlékezés, a fájdalom. A novemberi hideg csendben mintha csak megelevenednének Ady Endre fájóan szép sorai:

Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk --
-- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!...



November 1.

Száll a füst, kicsinyke tüzek égnek,
Ma tűnik csak a temető szépnek.
E napon, mikor árvák odalépnek,
Hol szüleiktől búcsúztak el végleg.

Mikor anyák szíve egy hatalmasat roppan,
Mert kicsikéjük szíve már sohasem dobban.
Testvérek, rokonok, régi cimborák,
Hozzátok is eljött oly sok jó barát.

"Bárcsak itt lennél!" - Hangzik fel ezer szájból,
Gyötrő fájdalom tör ki a némaságból.
Sok boldog lélek, mely ki tudja, merre jár,
Odatérő embert mindig örömmel vár.

Ők tudják csak a titkot: mit ér a halál,
És hogy a sok elhunyt egyszer hazatalál.
Sóhajok ezrei jutnak el a mennybe,
Repítik imáinkat a fellegekbe.

S ti, kik elmentetek, örökké velünk lesztek,
Mert szívünk zegzugaiban soha el nem vesztek.
Álmainkba jöttök, mi boldog könnyek közt ébredünk,
Mert tudjuk, ti mindig itt vagytok és lesztek is velünk.
Paula S. Tizzis

Emlékezünk
 

Minden csupa-csupa hófehér virág,
s mintha mécsesből állna az egész világ,
lobogva világít a sok-sok gyertya,
elment lelkek szeretetének lángja.
Szülő, nagyszülő, gyermek, testvér,
lelkük most hozzánk visszatér,
körülállják mind az emlékező lángot,
itt vannak, látják ők a sok virágot.
Gyertyafüst száll őszülő hajunkba,
akár nagyszüleink keze, simogatva,
lecseppenő viasz mintha könnyük lenne,
összes fájdalmuk, szeretetük belerejtve.
Lelkük a miénkkel ismét összeér,
régi szép emlékeket velünk újraél.
Merengünk fájón, lelkünkből száll sóhaj,
imát mondunk értük alázatos szóval,
emlékezünk, legördülnek könnyeink,
hiányoztok nagyon, elment szeretteink!
Pásztor Piroska



Emlék és fájdalom...
 

Életemben sok ember volt kit szerettem!
...egyre többet elvesztettem!
...s lásd milyen az élet, mindig azt,
ki szívembe vésett sok-sok szép emléket.
Kiktől szeretetet kaptam,
igazán azt soha vissza nem adtam.
Ők odamentek, hol a lelkek rózsaágyon pihenhetnek.
Szívük már nem érez, az enyémben fájdalom!
Ők könnyen lebegnek, én járok ólomlábakon.
Keresem őket földön, égen, viharban és napsütésben...
...hátha visszanéznek!
...és megáll előttem utolsó szóra egy lélek.
Hiába! A sors bosszantó iróniája,
Nekem az emlékek és a fájdalom maradt.
Örökségül kaptam a kínokat!
...de! ... van egy nap az évben,
mikor minden lélek sorba áll szépen,
emlékük hozzánk visszatér,
mintha mosoly futna át szájuk szegletében,
megnyugvást is látok két szemében...
Enyémben könnyek! ... szám sarka is görbül...
Hiába süt a nap, lelkem feketében.
...pedig gyertyafényben tündökölnek a házak,
Sírjukra virágot is viszünk párat.
...talán szól is értük egy szép bús dal,
s mindez nem feledteti,
hogy nem tudom őket megérinteni!
Vállát átölelni, kezét simogatni,
Ráncos két szemére búcsú csókot adni.
Marad a szép emlék szívem kamrájában,
virágom a sírján mintha lelkem adnám...
...s az egyetlen vigasz, hogy találkozunk egyszer...
Majd az égi hárfák nekünk zenélnek,
mikor üzennek értem, hogy véget ért az élet!
Deákné Ibolya Anna



Halottak ünnepén
 

A sírkertekben,
enyészet-illatú csendben,
a halottak gyászos ünnepén,
keresztek, fejfák tövében
feldereng a gyertyafény.
Mécsesek lángja lobog a szélben,
fenyőkoszorúk, friss virágok illata leng.
A fejfákon nevek, számok, képek
a nyugvóra emlékeztetnek.
Akik itt nyugszanak, kortalanok,
számukra megállt az idő.
Holtak városa a temető.
Elenyésznek a drága testek,
de a lelkek felettünk lebegnek.
Szívünk megtelik áhítattal,
beszélünk csendben halottainkkal.
Velünk maradtál, amíg élünk,
meghívunk álmunkban -
légy vendégünk!
Mesélj nekünk a halálról,
a békét adó túlvilágról,
ahol elmúlik szenvedésünk.
Megsemmisülünk?
Vagy újjászületve tovább élünk?
Egy más időben, más alakban,
igaz-e, hogy lelkünk halhatatlan?
Vigyázz reánk, ha teheted,
hisz nem halhat meg a szeretet!
Munkára, örömre születtél,
sírodban végre megpihentél.
Elfáradtál, ahogy mi is -
az életünk rövid.
Porból vétettünk, porrá válunk,
talán még egymásra találunk,
törvényt követ a halálunk.
A sírkertben csend...
várunk - várunk.
Tóth Sarolta   




Akik már nincsenek - Halottak napja 2011.
 

Az ősz minden levélkönnyét elhullatta,
kopáran állnak már a büszke fák,
sírok közt ködöt görget a hajnal,
de egyre több hanton fehérlik virág.
Október vége búsongó, könnyes évad,
ilyenkor itt érezzük kedves holtjainkat,
idézve mindent, mi már a múlt
- szerelmet mi csúful sírba hullt,
szülőt, ki megtett mindent értünk,
gyermeket, kiért megszakadt szívünk,
nagynénit, testvért, és barátot
- mindenkiért egy-egy szál virágot
most képzeletben én elültetek
(jó lenne itt a földön együtt lenni
- újra Veletek)
Ősz dereka fájdalommal teljes,
elsiratunk mindenkit, ki kedves
s már az égi mezőket tapossa
- az emlékezet mégis visszahozza:
egy pillanatra itt érezzük újra

- míg gyertyáinkat a jeges szél fújja...
Havas Éva



Gyertyát gyújtok

Bársonypuhán átölel az este.
Sírkertekben ezernyi gyertya ég
lángujjaival az égre festve
kedves halottak kósza emlékét.

Parányi lángjuk tánca elvakít,
árnyékok írnak titkokat közénk,
s édes-bús emlékhálót felszakít
a bánatpók, majd újat fon körénk...

Dús virágillat tölti be tüdőm,
az emlékezés szent virágai...
borús álmainkat messze űzőn
tündökölnek színpompás szirmai.

Egy-egy gyertyát gyújtok mindenkiért,
akiket a sors már távolra vitt,
de apám sírhantján leteszem még,
nézd, kedvenc hófehér virágait.

Titkon szívemre csendes béke száll,
amint sírjánál lehajtom fejem.
Nem ragadta el végleg a halál,
hisz bennem él, míg ráemlékezem.
Harcos Katalin






Halottak napjára...
 

Emlékezz ma mindenkire, kiket szerettél, s már nincsenek,
De azokra is gondolj, kik itt vannak még veled.
Gyújts gyertyát az elhunytnak, s az élőnek egyaránt,
Hadd lobogjon mindenkiért egy aprócska gyertya láng.

Lobogjon a gyertya, a harcban elhunyt lelkekért,
Kik meghaltak az én s te létedért,
Kik családjukat vesztették el, kik egyedül maradtak,
Kik értem, érted s értünk mindent feladtak.

Végül emlékezz azokra, kik nem lehetnek már veled,
S egy perc erejéig, csendben hajtsd le a fejed,
Majd gyújts gyertyát az elhunytnak, s az élőnek egyaránt,
Hadd lobogjon mindenkiért egy aprócska gyertya láng.
Bojtor Zsuzsanna



Mindenkiért egy-egy gyertya égjen! Kattints a kinkre
itt tudsz gyertyát gyújtani drága szeretteidért.

http://www.net-family.net/gyertya.php