Petőfi Sándor

Aki boldogtalan nem volt, nem tudja megbecsülni boldogságát.

Petőfi Sándor

194 éve született nagy költőnk  Petőfi Sándor (Kiskőrös, 1822. december 31. vagy 1823. január 1. - Segesvár, 1849. július 31.) magyar költő, forradalmár, nemzeti hős, a magyar költészet egyik legismertebb és legkiemelkedőbb alakja. Közel ezer verset írt rövid élete alatt, ebből kb. nyolcszázötven maradt ránk

Íróink,költőink közül az ő életrajza a leginkább ismert.Alig van költő, akinek élete annyira egyeznék költészetével, mint Petőfié, aki folyton a maga életét alakította át költészetté.
.

Jelentősége egyedülálló a magyar irodalom történetében.
A halála utáni több mint fél évszázadban, egészen a Nyugat első nemzedékének megjelenéséig, hatása egyeduralkodó volt a magyar irodalomban

Magyar vagyok

Magyar vagyok. Legszebb ország hazám

Az öt világrész nagy terűletén.

Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,

Ahány a szépség gazdag kebelén.

Van rajta bérc, amely tekintetet vét

A Kaszpi-tenger habjain is túl,

És rónasága, mintha a föld végét

Keresné, olyan messze-messze nyúl.

Magyar vagyok. Természetem komoly,

Mint hegedűink első hangjai;

Ajkamra fel-felröppen a mosoly,

De nevetésem ritkán hallani.

Ha az öröm legjobban festi képem:

Magas kedvemben sírva fakadok;

De arcom víg a bánat idejében,

Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

Magyar vagyok. Büszkén tekintek át

A multnak tengerén, ahol szemem

Egekbe nyúló kősziklákat lát,

Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.

Európa színpadán mi is játszottunk,

S mienk nem volt a legkisebb szerep;

Ugy rettegé a föld kirántott kardunk,

Mint a villámot éjjel a gyerek.

Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?

Holt dicsőség halvány kisértete;

Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar

– Ha vert az óra – odva mélyibe.

Hogy hallgatunk! a második szomszédig

Alig hogy küldjük életünk neszét.

S saját testvérink, kik reánk készítik

A gyász s gyalázat fekete mezét.

Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,

Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!

Itt minálunk nem is hajnallik még,

Holott máshol már a nap úgy ragyog.

De semmi kincsért s hírért a világon

El nem hagynám én szűlőföldemet,

Mert szeretem, hőn szeretem, imádom

Gyalázatában is nemzetemet!

Pest, 1847. február.

Az összes rea

Reszker a bokor, mert...

Reszket a bokor, mert
Madárka szállott rá.
Reszket a lelkem, mert
Eszembe jutottál,
Eszembe jutottál,
Kicsiny kis leányka,
Te a nagy világnak
Legnagyobb gyémántja!

Teli van a Duna,
Tán még ki is szalad.
Szivemben is alig
Fér meg az indulat.
Szeretsz, rózsaszálam?
Én ugyan szeretlek,
Apád-anyád nálam
Jobban nem szerethet.

Mikor együtt voltunk,
Tudom, hogy szerettél.
Akkor meleg nyár volt,
Most tél van, hideg tél.
Hogyha már nem szeretsz,
Az isten áldjon meg,
De ha még szeretsz, úgy
Ezerszer áldjon meg!
Pest, 1846. november 20. után 

Jövendölés

Mondád, anyám, hogy álmainkat

Éjente festi égi kéz;

Az álom ablak, melyen által

Lelkünk szeme jövőbe néz.

Anyám, álmodtam én is egyet,

Nem fejtenéd meg, mit jelent?

Szárnyim növének, s átröpültem

A levegőt, a végtelent."

'Fiacskám, lelkem drága napja,

Napomnak fénye! örvendezz;

Hosszúra nyújtja élted isten,

Álmodnak boldog titka ez.' -

És nőtt a gyermek, lángra lobbant

Meleg keblén az ifjúkor,

S a dal malasztos enyh a szívnek,

Midőn hullámzó vére forr.

Lantot ragadt az ifjú karja,

Lantjának adta érzetét,

S dalszárnyon a lángérzemények

Madárként szálltak szerteszét.

Égig röpült a bűvös ének,

Lehozta a hír csillagát,

És a költőnek, sugarából

Font homlokára koronát.

De méreg a dal édes méze;

S mit a költő a lantnak ad,

Szívének mindenik virága,

Éltéből egy-egy drága nap.

Pokollá lett az érzelemláng,

És ő a lángban martalék;

A földön őt az életfának

Csak egy kis ága tartja még.

Ott fekszik ő halálos ágyon,

Sok szenvedésnek gyermeke,

S hallá, mit a szülő bús ajka

Kínjának hangján rebege:

'Halál, ne vidd el őt karomból,

Ne vidd korán el a fiút;

Soká ígérte őt éltetni

Az ég... vagy álmunk is hazud?...'

"Anyám, az álmok nem hazudnak;

Takarjon bár a szemfödél:

Dicső neve költő-fiadnak.

Anyám, soká, örökkön él.

Ujonnan visszajött a régi baj... 

Ujonnan visszajött a régi baj,
Amely a másvilágnak követe,
S hozzám így szól: szedd össze magadat,
El fogsz utazni a föld mélyibe. -
Erőm fut, mint a gyáva hadsereg,
Itt hágy magamra, gyöngén, egyedűl,
És vérem, a vég-búcsuzásra tán,
Elhagyván arcomat, szivembe gyűl.

Mit tétovázol úgy, halál, miért
Meg nem halok? vagy mért vagyok beteg?
Félsz hozzám nyúlni, te hatalmas úr?
Vagy csak ijesztesz?... meg nem ijedek.
Ki az élettel, mint én, szembeszállt,
Az bátoran néz a halál szemébe!
Az élet rövid béke s hosszu harc
És a halál rövid harc s hosszu béke.

De még kár lenne érettem talán.
Oh keblemben még annyi dal szunyad,
Egész egy erdő magva, mely ha felnő,
Sok fáradt útasnak hüs árnyat ad.
S eddig csak írtam, hol van még a tett?
Piros betűk az ünnep napjai,
S így életemnek nincs még ünnepe,
Hogy az legyen, vérem kell ontani!

Megérem-e ezt én? vagy mielőtt
Rivalgó zaj közt harci paripára
Pattanhatnék föl: tán szép csendesen
Ráfektetnek majd szent Mihály lovára?
Ha meg kell halnom, hogyha most halok meg,
Jőj el sietve, kedves kikelet,
Jőj el hamar, hadd láss még egyszer engem,
Hogy lássalak még egyszer tégedet.

Kettőztesd meg lépésid, szép tavasz,
A déli tájról gyorsan jőj elő:
Ha már az élet oly borús vala,
Legyen halálom napján jó idő.
Jőj, drága vendég, s hozz virágokat,
- A föld most olyan rideg puszta rom -
Ha már virágtalan volt életem,
Legyen virágos legalább sirom!
Pest, 1847. március 1.