Magyar kultúra napja

Január 22. napja 1989 óta a magyar kultúráé. 1989 óta ünnepeljük meg január 22-én, annak emlékére, hogy – a kézirat tanúsága szerint – Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le Szatmárcsekén a kéziraton csak ennyi áll: Cseke, 1923. január 22 "a magyar nép zivataros századaiból" vett példákra épített költeménye Himnusz  kéziratát. A Himnusz 1903-ban vált törvényileg is a magyar nemzet himnuszává,melyet Erkel Ferenc 1844-ben zenésített meg.

Kölcsey Ferenc eredetileg hosszabb címet adott: Hymnus - A magyar nép zivataros századaiból  - mely vers nemzeti himnuszunkká, azaz egy közösség identitását kifejező énekké vált, s amelyet minden magyar ember elérzékenyülve és mélységes, szent áhítattal hallgat immár 165. éve. 

Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

Nem lett piros betűs ünnep,  de a legtöbb helyen, iskolában, könyvtárban, faluban, városban valamiképpen megemlékeznek Kölcseyről, a Himnuszról és a magyar kultúráról. 

Ezen a napon különböző rendezvények emlékeztetnek minket évezredes hagyományainkra, gyökereinkre, múltunkra. Talán ezen a napon sikerül felhívni a figyelmet azokra az értékekre, amelyeket az évszázadok alatt sikerült megőrizni. 

Január 22-e környékén nagyobb hangsúlyt kapnak a kulturális rendezvények.
Egy - egy program, esemény kapcsán sokan, sokféle módon próbálnak megmutatni, átadni valamit kulturális, művészeti életünk értékeiből.

A nemzet kultúrája nem lehet senkinek a személyes tulajdona, hanem közös tulajdon. Rontani, rombolni, pusztítani lehet, de építeni csak olyan állam képes, amelynek polgárai szabadon beszélik meg egymás között, hogy mit helyes és mit helytelen gondolniuk és cselekedniök, s a versmértéket nem a süket önkény, hanem az én hallásom szabja meg. Ahol az én, te, ő, mi, ti, ők rendje egyszerre, de nem egymás ellenében uralkodik.
Nádas Péter

Csak amikor a miénktől eltérő kultúrájú emberekkel találkozunk, akkor ébredünk rá, hogy milyenek is tulajdon szokásaink, vélekedésünk.
George Orwell

Századok fohásza
(A magyar kultúra napjára) Mottó: „Hozz rá víg esztendőt…!”

Mióta csak nemzetünk
Él a Kárpát-völgyben,
Majd háromszín’ új hitünk
Tartós reménységben,
Hungária, Magyarhon,
Kicsiny Magyarország
Osztozol egy szép dalon,
Mert önazonosság

Átszáll a határokon,
Hol magyar szív dobban,
Leng a zászló s torkokon
Híres Himnusz harsan.
Boldogasszony énekét
Mára túlszárnyalva,
Mint madár ég peremét
Könnyedén súrolva!...

Majd kétszáz év távlata
Gyertya- s csillagfényben,
Szatmár láng-vers-oszlopa
Isteni reményben
Születik egy hazafi
Kecses keze által,
Kinek neve Kölcsey…
Számot vet a múlttal…

A szabadság-szeretet
Rákócziban ébredt,
Róla szóló nóta lett
A legszebb ígéret,
Örökkévaló remélt
Bizalmat nyújtani,
S zengte hálaénekét,
Ki tudott aratni!

Kárpátok népében új
Nemzet-szív ha dobban,
Mint tavasszal napfény hull
Rügyre, s az kipattan:
Német helyett magyar dalt
Úgy vezényelt Erkel…
Haladd meg a múltadat,
Magyar! Rabság nem kell!

Negyvennyolc csillagfénye
E dallammal társult,
Bánk lázadó erénye
Zengte: vesszen a múlt!
Hulljon le minden béklyó
Egy nemzet kezéről,
Lengjen nemzeti zászló
Ne sasoktól fénylőn!...

Haydn-dallam szép lehet,
De magyar himnuszként
Énekeljünk csak Erkelt,
Jobb – sors – váró zenét!
Szálljon messze szárnyalón
Mint hűséges gólya,
Piros-fehér-zöld hitben,
Nemzet szószólója!...

Feltalálók, sportolók,
Kiket a lexikon
Lapjai, múlt századok
Jeleznek, mint ikon,
S jelenünk magyarjai,
Rég közös az utunk,
Együtt jobbat remélni
Hivatott Himnuszunk!
Csősz József

 

Petőfi Sándor

Aki boldogtalan nem volt, nem tudja megbecsülni boldogságát.

Petőfi Sándor

194 éve született nagy költőnk  Petőfi Sándor (Kiskőrös, 1822. december 31. vagy 1823. január 1. - Segesvár, 1849. július 31.) magyar költő, forradalmár, nemzeti hős, a magyar költészet egyik legismertebb és legkiemelkedőbb alakja. Közel ezer verset írt rövid élete alatt, ebből kb. nyolcszázötven maradt ránk

Íróink,költőink közül az ő életrajza a leginkább ismert.Alig van költő, akinek élete annyira egyeznék költészetével, mint Petőfié, aki folyton a maga életét alakította át költészetté.
.

Jelentősége egyedülálló a magyar irodalom történetében.
A halála utáni több mint fél évszázadban, egészen a Nyugat első nemzedékének megjelenéséig, hatása egyeduralkodó volt a magyar irodalomban

Magyar vagyok

Magyar vagyok. Legszebb ország hazám

Az öt világrész nagy terűletén.

Egy kis világ maga. Nincs annyi szám,

Ahány a szépség gazdag kebelén.

Van rajta bérc, amely tekintetet vét

A Kaszpi-tenger habjain is túl,

És rónasága, mintha a föld végét

Keresné, olyan messze-messze nyúl.

Magyar vagyok. Természetem komoly,

Mint hegedűink első hangjai;

Ajkamra fel-felröppen a mosoly,

De nevetésem ritkán hallani.

Ha az öröm legjobban festi képem:

Magas kedvemben sírva fakadok;

De arcom víg a bánat idejében,

Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

Magyar vagyok. Büszkén tekintek át

A multnak tengerén, ahol szemem

Egekbe nyúló kősziklákat lát,

Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.

Európa színpadán mi is játszottunk,

S mienk nem volt a legkisebb szerep;

Ugy rettegé a föld kirántott kardunk,

Mint a villámot éjjel a gyerek.

Magyar vagyok. Mi mostan a magyar?

Holt dicsőség halvány kisértete;

Föl-föltünik s lebúvik nagy hamar

– Ha vert az óra – odva mélyibe.

Hogy hallgatunk! a második szomszédig

Alig hogy küldjük életünk neszét.

S saját testvérink, kik reánk készítik

A gyász s gyalázat fekete mezét.

Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,

Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!

Itt minálunk nem is hajnallik még,

Holott máshol már a nap úgy ragyog.

De semmi kincsért s hírért a világon

El nem hagynám én szűlőföldemet,

Mert szeretem, hőn szeretem, imádom

Gyalázatában is nemzetemet!

Pest, 1847. február.

Az összes rea

Reszker a bokor, mert...

Reszket a bokor, mert
Madárka szállott rá.
Reszket a lelkem, mert
Eszembe jutottál,
Eszembe jutottál,
Kicsiny kis leányka,
Te a nagy világnak
Legnagyobb gyémántja!

Teli van a Duna,
Tán még ki is szalad.
Szivemben is alig
Fér meg az indulat.
Szeretsz, rózsaszálam?
Én ugyan szeretlek,
Apád-anyád nálam
Jobban nem szerethet.

Mikor együtt voltunk,
Tudom, hogy szerettél.
Akkor meleg nyár volt,
Most tél van, hideg tél.
Hogyha már nem szeretsz,
Az isten áldjon meg,
De ha még szeretsz, úgy
Ezerszer áldjon meg!
Pest, 1846. november 20. után 

Jövendölés

Mondád, anyám, hogy álmainkat

Éjente festi égi kéz;

Az álom ablak, melyen által

Lelkünk szeme jövőbe néz.

Anyám, álmodtam én is egyet,

Nem fejtenéd meg, mit jelent?

Szárnyim növének, s átröpültem

A levegőt, a végtelent."

'Fiacskám, lelkem drága napja,

Napomnak fénye! örvendezz;

Hosszúra nyújtja élted isten,

Álmodnak boldog titka ez.' -

És nőtt a gyermek, lángra lobbant

Meleg keblén az ifjúkor,

S a dal malasztos enyh a szívnek,

Midőn hullámzó vére forr.

Lantot ragadt az ifjú karja,

Lantjának adta érzetét,

S dalszárnyon a lángérzemények

Madárként szálltak szerteszét.

Égig röpült a bűvös ének,

Lehozta a hír csillagát,

És a költőnek, sugarából

Font homlokára koronát.

De méreg a dal édes méze;

S mit a költő a lantnak ad,

Szívének mindenik virága,

Éltéből egy-egy drága nap.

Pokollá lett az érzelemláng,

És ő a lángban martalék;

A földön őt az életfának

Csak egy kis ága tartja még.

Ott fekszik ő halálos ágyon,

Sok szenvedésnek gyermeke,

S hallá, mit a szülő bús ajka

Kínjának hangján rebege:

'Halál, ne vidd el őt karomból,

Ne vidd korán el a fiút;

Soká ígérte őt éltetni

Az ég... vagy álmunk is hazud?...'

"Anyám, az álmok nem hazudnak;

Takarjon bár a szemfödél:

Dicső neve költő-fiadnak.

Anyám, soká, örökkön él.

Ujonnan visszajött a régi baj... 

Ujonnan visszajött a régi baj,
Amely a másvilágnak követe,
S hozzám így szól: szedd össze magadat,
El fogsz utazni a föld mélyibe. -
Erőm fut, mint a gyáva hadsereg,
Itt hágy magamra, gyöngén, egyedűl,
És vérem, a vég-búcsuzásra tán,
Elhagyván arcomat, szivembe gyűl.

Mit tétovázol úgy, halál, miért
Meg nem halok? vagy mért vagyok beteg?
Félsz hozzám nyúlni, te hatalmas úr?
Vagy csak ijesztesz?... meg nem ijedek.
Ki az élettel, mint én, szembeszállt,
Az bátoran néz a halál szemébe!
Az élet rövid béke s hosszu harc
És a halál rövid harc s hosszu béke.

De még kár lenne érettem talán.
Oh keblemben még annyi dal szunyad,
Egész egy erdő magva, mely ha felnő,
Sok fáradt útasnak hüs árnyat ad.
S eddig csak írtam, hol van még a tett?
Piros betűk az ünnep napjai,
S így életemnek nincs még ünnepe,
Hogy az legyen, vérem kell ontani!

Megérem-e ezt én? vagy mielőtt
Rivalgó zaj közt harci paripára
Pattanhatnék föl: tán szép csendesen
Ráfektetnek majd szent Mihály lovára?
Ha meg kell halnom, hogyha most halok meg,
Jőj el sietve, kedves kikelet,
Jőj el hamar, hadd láss még egyszer engem,
Hogy lássalak még egyszer tégedet.

Kettőztesd meg lépésid, szép tavasz,
A déli tájról gyorsan jőj elő:
Ha már az élet oly borús vala,
Legyen halálom napján jó idő.
Jőj, drága vendég, s hozz virágokat,
- A föld most olyan rideg puszta rom -
Ha már virágtalan volt életem,
Legyen virágos legalább sirom!
Pest, 1847. március 1.

Petőfi (Petrovics) Sándor(1823. január 1. - 1849. július 31.)

Petőfi (Petrovics) Sándor(1823. január 1. - 1849. július 31.)

Külföldön Petőfi a legismertebb költő máig. Ő az istenek magyar kedvence. Mindent megkapott, hogy nagy költő lehessen: tehetséget, történelmet, sorsot. Huszonhat évet élt, s világirodalmi rangú s méretű életmű maradt utána, mely korfordulót jelentett nemzete irodalmában” – írja Németh G. Béla költőről. (A magyar irodalom története. Kossuth Kiadó, 1982.,170. old.)

A költészet 

Oh szent költészet, mint le vagy alázva,
Miként tiporják méltóságodat
Az ostobák, s ép akkor, amidőn
Törekszenek, hogy fölemeljenek.
Azt hirdetik föl nem kent papjaid,
Azt hirdetik fennszóval, hogy terem vagy,
Nagyúri, díszes, tündöklő terem,
Hová csupán csak fénymázas cipőkben
Lehet bejárni illedelmesen.
Hallgassatok, ti ál, hamis proféták,
Hallgassatok, egy szótok sem igaz.
A költészet nem társalgó-terem,
Hová fecsegni jár a cifra nép,
A társaság szemenszedett paréja;
Több a költészet! olyan épület,
Mely nyitva van boldog-boldogtalannak,
Mindenkinek, ki imádkozni vágy,
Szóval: szentegyház, ahová belépni
Bocskorban sőt mezítláb is szabad.




A téli esték 

Hova lett a tarka szivárvány az égrõl?
Hova lett a tarka virág a mezõkrõl?
Hol van a patakzaj, hol van a madárdal,
S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak?
Odavan mind! csak az emlékezet által
Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak.
Egyebet nem látni hónál és fellegnél;
Koldussá lett a föld, kirabolta a tél.

Olyan a föld, mint egy vén koldús, valóban,
Vállain fejér, de foltos takaró van,
Jéggel van foltozva, itt-ott rongyos is még,
Sok helyen kilátszik mezítelen teste,
Ugy áll a hidegben s didereg... az inség
Vastagon van bágyadt alakjára festve.
Mit csinálna kinn az ember ilyen tájban?
Mostan ott benn szép az élet a szobában.

Áldja istenét, kit istene megáldott,
Adván néki meleg hajlékot s családot.
Milyen boldogság most a jó meleg szoba,
S meleg szobában a barátságos család!
Most minden kis kunyhó egy tündérpalota,
Ha van honnan rakni a kandallóra fát,
S mindenik jó szó, mely máskor csak a légbe
Röpûl tán, most beszáll a szív közepébe.

Legkivált az esték ilyenkor mi szépek!
El sem hinnétek tán, ha nem ismernétek.
A családfõ ott fenn ûl a nagy asztalnál
Bizalmas beszédben szomszéddal s komával,
Szájokban a pipa, elõttök palack áll
Megtelve a pince legrégibb borával;
A palack fenekét nem lelik, akárhogy
Iparkodnak... ujra megtelik, ha már fogy.

Kinálgatja õket a jó háziasszony,
Ne félj, hogy tisztjébõl valamit mulasszon,
Hej mert õ nagyon jól tudja, mit mikép kell,
A kötelességét õ jól megtanulta,
Nem bánik könnyen a ház becsületével,
Nem is foghatják rá, hogy fösvény vagy lusta.
Ott sürög, ott forog, s mondja minduntalan:
"Tessék, szomszéd uram, tessék, komám uram!"

Azok megköszönik, s egyet hörpentenek,
S ha kiég pipájok, ujra rátöltenek,
És mint a pipafüst csavarog a légben,
Akkép csavarognak szanaszét elméik,
És ami már régen elmult, nagyon régen,
Összeszedegetik, sorra elregélik.
Akitõl nincs messze az élet határa,
Nem elõre szeret nézni, hanem hátra.

A kis asztal mellett egy ifjú s egy lyányka,
Fiatal pár, nem is a mult idõt hányja.
Mit is törõdnének a multtal? az élet
Elõttök vagyon még, nem a hátok megett;
Lelkök a jövendõ látkörébe tévedt,
Merengve nézik a rózsafelhõs eget.
Lopva mosolyognak, nem sok hangot adnak,
Tudja a jóisten mégis jól mulatnak.

Amott hátul pedig a kemence körûl
Az apró-cseprõség zúgva-zsibongva ûl,
Egy egész kis halom kisebb-nagyobb gyermek
Kártyából tornyokat csinál... épít, rombol...
Ûzi pillangóit a boldog jelennek,
Tennapot felejtett, holnapra nem gondol. -
Lám, ki hinné, mennyi fér el egy kis helyen:
Itt van egy szobában mult, jövõ és jelen!

Holnap kenyérsütés napja lesz, szitál a
Szolgáló s dalolgat, behallik nótája.
Csikorog a kútgém ott kinn az udvaron,
Lovait itatj' a kocsis éjszakára.
Húzzák a cigányok valami víg toron,
Távolról hangzik a bõgõ mormogása.
S e különféle zaj ott benn a szobába'
Összefoly egy csendes lágy harmóniába.

Esik a hó, mégis fekete az útca,
Nagy, vastag sötétség egészen behúzta.
Járó-kelõ ember nem is igen akad,
Egy-egy látogató megy csak hazafelé,
Lámpája megvillan az ablakok alatt,
S fényét a sötétség hirtelen elnyelé,
Eltûnik a lámpa, a bennlevõk pedig
Buzgón találgatják: vajon ki ment el itt?
(Pest, 1848. január.)



Az Alföld

Mit nekem te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja.

Lenn az alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom;
Börtönébõl szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.

Felröpûlök ekkor gondolatban
Túl a földön felhõk közelébe,
S mosolyogva néz rám a Dunától
A Tiszáig nyúló róna képe.

Délibábos ég alatt kolompol
Kis-Kunságnak száz kövér gulyája;
Deleléskor hosszu gémü kútnál
Széles vályu kettõs ága várja.

Méneseknek nyargaló futása
Zúg a szélben, körmeik dobognak,
S a csikósok kurjantása hallik
S pattogása hangos ostoroknak.

A tanyáknál szellõk lágy ölében
Ringatózik a kalászos búza,
S a smaragdnak eleven szinével
A környéket vígan koszorúzza.

Idejárnak szomszéd nádasokból
A vadlúdak esti szürkületben,
És ijedve kelnek légi útra,
Hogyha a nád a széltõl meglebben.

A tanyákon túl a puszta mélyén
Áll magányos, dõlt kéményü csárda;
Látogatják a szomjas betyárok,
Kecskemétre menvén a vásárra.

A csárdánál törpe nyárfaerdõ
Sárgul a királydinnyés homokban;
Odafészkel a visító vércse,
Gyermekektõl nem háborgatottan.

Ott tenyészik a bús árvalyányhaj
S kék virága a szamárkenyérnek;
Hûs tövéhez déli nap hevében
Megpihenni tarka gyíkok térnek.

Messze, hol az ég a földet éri,
A homályból kék gyümölcsfák orma
Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop,
Egy-egy város templomának tornya. –

Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!
Itt ringatták bölcsõm, itt születtem.
Itt borúljon rám a szemfödél, itt
Domborodjék a sir is fölöttem.

Hazámban

 Arany kalásszal ékes rónaság,
Melynek fölötte lenge délibáb
Enyelgve űz tündér játékokat,
Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad!

Rég volt, igaz, midőn e jegenyék
Árnyékain utószor pihenék,
Fejem fölött míg őszi légen át
Vándor darúid V betűje szállt;  

Midőn az ősi háznak küszöbén
A búcsú tördelt hangját rebegém;
S a jó anyának áldó végszavát
A szellők már régen széthordozák.

Azóta hosszú évsor született,
És hosszú évsor veszte életet,
S a változó szerencse szekerén
A nagyvilágot összejártam én.

A nagyvilág az életiskola;
Verítékemből ott sok elfolya,
Mert oly göröngyös, oly kemény az ut,
Az ember annyi sivatagra jut.

Ezt én tudom - miképp nem tudja más -
Kit ürömével a tapasztalás
Sötét pohárból annyiszor kínált,
Hogy ittam volna inkább a halált!

De most a bút, a hosszú kínokat,
Melyektől szívem oly gyakran dagadt,
És minden szenvedés emlékzetét
Egy szent öröm könyűje mossa szét:

Mert ahol enyhe bölcsőm lágy ölén
Az anyatejnek mézét ízlelém:
Vidám napod mosolyg ismét reám,
Hű gyermekedre, édes szép hazám!

 Petőfi
A segesvári csatatéren

Ki az, aki hamvát sírva össze szedte?
Senki! Tán az Isten, ő maga temette.

El sem is temette - föl vitte magának:
Szabadság, szerelem kettős csillagának.

Ifjan halt. De látjuk: nagygyá lenni rá ért.
Költő volt. Szeretett. S meghalt a hazáért.

Ám előbb a lelkét égő szenvedéllyel
Millió szegény közt osztogatta széjjel.

Gazdaggá így tette az egész világot.
S aztán az öröklét ormaira hágott.

Tisztán olvadt át a halhatatlanságba.
Csupa lélek volt! Por nem maradt utána!

Hol a teste? Nincsen! Hol a lelke? Itt van.
Itt van, ó magyar nép, legszebb dalaidban!

Hol a sírja? Sehol! - Hol a dicsősége?
Az egész világon! S nem lesz soha vége!
Ábrányi Emil

Szentestén meghalt az  Édesanyánk, egész életében óvta, védte és összefogta a családot, pedig nem volt könnyű az élete. Azt hittem, hogy erős vagyok, erős is voltam idáig, míg az anyukám hazavárt. Most nagyon nagy a fájdalom a szívemben, az ad némi vigaszt, hogy fájdalmunkat meg tudjuk osztani testvéreinkkel, sógornőmmel. 

Mennybe zárt igazgyöngy

Üvöltve verődik mellém az elmúlás, a tegnap
már messzeség, a teremtőt most elfogadni nem
tudom, bár hozzá könyörgök, adja vissza őt.
Végső hullámként szívem egy része elhal,
vallomásom hozzá, sírásom érte hallatszik
csupán, még mindig keresem fellegnek szép
kékjét szemében, életben halnék, halálban
maradnék, ne találjon rám a feledés. Vádolom
a hajnalt, amiért hasítja az eget, melyen a fényt
világomba engedi át, vádolom az éjjelt, mely
örökre elbujtatta őt, s vádolom magam, mert
nem álltam lesben, hogy segítsek neki mennybe
lépdesni én. A kétség most önzetlenül kóstolgat,
végleges valósággal az üresség szembesít, mohón
ajkamhoz menekül néhány szó, de a mindennapi
gondolat hangja már hiábavaló. Láttam tekinteted,
halálba pillantva égbe vágyott, hiszem, mélységből
öröklétbe szabadult a lelked, éreztem a világ
megremegett, látva tovarepülésed. Mérhetetlen
fájdalmamnak visszhangjai örökké hallatszanak,
van is otthonom, meg nincs is, édes hamvaid
anyám, halálomig karolva velem maradnak.
Szekér Györgyi

Ő velünk él

Nem halt meg,
Csak alszik,
S szépeket álmodik,
Álmodik, azokról akik szeretik,
Álmodik, egy szép világról.

Velünk él, s velünk van mindenhol,
...ő a szellő, mely fújja arcunk,
Felhő, mely elvonul fejünk felett,
Virág, mely asztalon illatozik,
Könnycsepp, mely lecsordul orcánkon,
Ő adja nekünk a levegőt, hogy mi élhessünk.

Egy hang szól
Ne sírjatok, én már jó helyen vagyok
Fájdalmam nincsen
Kérlek ne sírjatok
Éljetek, s legyetek boldogok
Ha itt lesz az idő, én várlak benneteket.

Felnyitottam a szemem,
Senki nem állt mellettem,
A gyertyák némán égtek,
Szemem könnyeket ejt,
Letérdelek sírod előtt,
Csak pár szót ejtett remegő ajkam:
Szeretlek Édesanyám, hiányzol nagyon
Jancsek Zsolt