Húsvét hajnalán

Húsvét hajnalán

Alig várták, hogy jöjjön a reggel,
s most bánatosan, illatos kenetekkel,
sírva sietnek a sír fele hárman,
epesztő, emésztő, roskasztó gyászban.
Ím ébred az élet és támad a nap már.
A madarak kara csak egy fénylõ sugarat vár
és csattog az ének, száll által a légen
fel, fel az ég felé ... Csak úgy, mint régen.
Jaj, az a régen! Ne fájna az emlék?
Mikor a Mester előttük ment még,
és ajkán az élet igéi fakadtak
a szomjazóknak, a fáradtaknak!
Volt-e valaha riasztóbb álom,
mint ez a három nap, ez a három:
mikor, aki folyvást csak életet mentett,
vad, gyilkos kezek fogják meg a Szentet,
viszik diadallal a főpap elébe,
rágalmat, gúnyt vágnak a tiszta szemébe
és suhog a korbács és csattog az ostor,
hol, aki megvédje, a hős, az apostol?
És az Atya hallgat? - Mély csend ül az égen
s most hajnallik újra: csakúgy ... úgy mint régen.

Hogy hurcolták! Mint egy gonosztevőt.
S még volt, aki gúnnyal nevette Őt,
amint a tövistől a vére kicsordul,
s úgy kell felemelni az utcai porbul.
Köpdösve, gyalázva a fára szegezték,
de Ő ugyanaz volt, ott is szeretett még,
ott fenn a kereszten, anyát és poroszlót:
könnyet hullajtót és gyilkos sebet osztót.
Ó, jaj, a halálig, mindig szeretett!
Viszik az illatozó kenetet,
és sírva sietnek a sír fele hárman,
nagypénteki gyásszal, húsvéti sugárban.

Hogy látnák szemükben keserű könnyekkel,
milyen csodálatos ez a reggel.
A pálmafák két szegélyén az útnak
súgva-búgva valami titkot tudnak.
virágok át harmatkönnyeken
már látják felragyogni fényesen
az élet napját, s azt hirdeti minden:
A sírban nincsen! A sírban nincsen!

Ők mégis mennek. Gyászolva, sírva.
Betekinteni egy üres sírba,
az angyal előtt döbbenve megállni:
feltámadott, élő Mesterre találni.

Húsvétkor ha nincs még húsvéti szíved,
a nagypéntekit vedd, vedd és vigyed
könnyesen, aggódón, búsan, amint van,
s keresd a Krisztust, keresd a sírban!
Nem, úgysem fogod megtalálni ottan.
Eléd fog állani feltámadottan.
Túrmezei Erzsébet

Húsvét reggelén

Zengjen ma hangos hálaének
A mindenség nagy Istenének!
Ünneplő lelkünk égbe szállva,
Olvadjon össze hő imába.
Ég, föld derüljön fel ragyogva:
Feltámadott! Feltámadott!

A szellő susogva hogy átmegy a tájon,
Könny csillog utána ezernyi fűszálon.
Érinti az erdőt, lombját az olajfa
Megrezgeti vígan, s bólintva lehajtja...
Áldott legyen a szó, mit a szellő mondott!
Zizegve beszélik egymásnak a lombok:
Feltámadott! Feltámadott!

De ah, amott, zöld selymén a rétnek,
Galileának özvegy női jőnek...
Kezükben balzsam, sok jó illatú,
Szemükben némán ott virraszt a bú...
- Te néma bánat, nyílt örömre változz!
Győzelmi dalként szállj az ég Urához
Feltámadott! Feltámadott!

Nézd, ott a sír, az Úr akarta, s ímhol
örökélet bölcsője lett a sírból...
Lehullt a kő: helyén az égbe látunk,
A sír üzen: halál, remélve várunk!
Szegezd nyilad bár az ember szívének,
Fülünkbe cseng mindig az angyalének:
Feltámadott! _Feltámadott!

Töröld le könnyed ember, nem vagy árva,
Út lett a sir egy szebb, dicsõbb hazába.
Csak légy erõs, csak légy szilárd a hitben,
Az út felén ne félj, nem hágy el az Isten.
Ha tán a bűn lett újra rajtad úrrá,
E mennyei varázsszó szüljön ujjá:
Feltámadott! Feltámadott!

Zengjen hát hangos hálaének
A mindenség nagy Istenének!
Ünneplő lelkünk égbe szállva
Olvadjon össze hő imába.
Ég, föld derüljön fel ragyogva,
A Golgotának szent halottja
Feltámadott! Feltámadott!
Balogh Miklós