"A földet nem apáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön".
A Föld Napját először 1970-ben rendezték meg, Denis Hayes egyetemi hallgató kezdeményezésére.
A Föld Napja ifjúsági mozgalomként indult, 1990-től vált tömegmozgalommá. Húsz évvel később Denis Hayes és barátai, az ökológiai válság jeleit – a bioszféra pusztulását, az ipari szennyezést, az őserdők irtását, a sivatagok terjeszkedését, az üvegházhatást, az ózonlyukakat, a veszélyes hulladékokat, a túlnépesedést, a savas esőt, az óceánok szennyezettségét stb. – látva kezdeményezték, hogy az 1990-es évek a környezet évtizedeként a közös felelősségre hívják fel a figyelmet.
Az első Föld Napja óta eltelt több mint negyven év alatt helyzet azonban nemhogy javult volna, hanem még tovább romlott. Nagyon úgy tűnik, hogy azóta okoztuk a legtöbb kárt bolygónknak, amióta külön napja van. Úgy viselkedtünk, viselkedünk, mintha utánunk nem jönne senki, mi lennénk az utolsó emberek a Földön. Gátlástalanul kizsákmányoljuk a föld gyomrában rejlő ásványkincseket, pazaroljuk a tiszta vizet, sőt mi több, szennyezzük is óceánjainkat, tengereinket, folyóinkat, tavainkat.
Mi is a Föld része vagyunk, és a Föld egy rész belőlünk. Nem csak a bolygónk vesztette el az egyensúlyát, hanem mi, emberek is. Sokszor a saját elképzeléseinkkel, gondolatainkkal, érzelmeinkkel, és tetteinkkel sem vagyunk tisztában. Szemfedővel járjuk a nappalokat, éjjel meg hálát adunk a sötétségnek, amely elfedi a nappali bűneinket…
Városainkban már nincs csend. Nincs olyan hely, ahol hallgatni lehetne tavasszal a levelek bomlását, vagy a rovarok zümmögését. A csend pedig nem csupán a természet hangja, hanem az ember legbelső szükséglete. Úgy tűnik, megtanultuk, hogyan biztosítsuk a megélhetésünket, de azt nem, hogy hogyan éljünk. Éveket adtunk az élethez, de nem életet az évekhez. Ebben a „modern” világban lelki életünk borzasztóan sivárrá vált.
És ha már a pénz annyira központi szerepet kapott haszonelvű világunkban, akkor csak annyit mondok, hogy ez nem kifizetődő! Bármennyire is kényelemben érezzük magunkat, lehet, hogy holnap már megfulladunk saját „szemetünkben”…
„Ha a természet szerint élsz, sosem leszel szegény, ha a képzelgések szerint élsz, sosem leszel gazdag!” – már az ókori bölcs, Epikurosz is belátta ezt az egyszerű „törvényt”. A mai ember mégis inkább a képzelgést, a fényűzést választotta, a természettel való harmónia megélése helyett.
Tényleg attól boldog a szív, ha anyagi világunk teljesedik ki? Túlságosan mértéktelenek vagyunk, ti nem így gondoljátok? Hogy hova vezet ez az út? Nem tudom megmondani, de őszintén remélem, hogy észhez térünk, amíg még nem késő visszafordulni..
A Föld napján való megemlékezések alkalmat adnak arra, hogy az emberiség – és az egyes ember is – mérlegelje, hogy kíméletesen bánik-e környezetével, és mit tesz azért, hogy a természet és benne az ember egészségesebben éljen. A Föld napját nem csak ünnepelni kell! Sokkal inkább egész évben úgy kell viselkednünk, úgy kell élnünk, hogy szűkebb és tágabb környezetünkben óvjuk a növényeket, fákat, madarakat, állatokat.
Csak remélhetjük hogy az emberiség észbe kap és megakadályozza ezt az észbontó környezeti rombolást
"Ezen a napon reggeltől estig, vagy estétől reggelig, ahogy fordult a bolygónk, szerte a világban szóhoz jutottak a környezetvédők, a tudósok; gyermekkórusok zengték a Föld dicséretét, minden kontinensen megemlékeztek róla gyermekei, az emberek. Figyelmeztették egymást, hogy már számos egyezményt írtak alá nemzetközileg a védelmére, de tenni is kell valamit, nemcsak kinyilatkoztatni a jóra való szándékot. Igyekezzenek hát a kormányok, a társadalmi szervezetek és általában az emberek óvni a természetet, mert bajban van a Föld.
Bajban van, s rajta persze mi magunk is, még ha nem vesszük is komolyan a veszélyt. Vékonyodik az ózonréteg, savas esők marják a növényzetet, pusztulnak az erdők, rozsdásodnak a zöld fenyvesek, új területeket hódít a terméketlen sivatag, ivóvizünk, levegőnk szennyezett, mérgezett a talaj, mérgezettek a tavak, folyók, patakok.
Beteg a Föld, gyógyítani kell. Kórságok gyötrik az emberek kapzsisága, hányavetisége, a háborúkban elszabadított romboló vegyi anyagok, az ipari melléktermékek, a szertelenül használt növényvédőszerek és egyebek miatt."
Szakonyi Károly: Földanyánk hátán
Fák siratása
AZOKBAN A NAPOKBAN, AMIKOR A FALVAK NÉPE
MEGGONDOLATLANUL IRTANI KEZDTE AZ ERDŐKET
Hol a madarak fészkelni szerettek,
s dallal verték fel a gerincet, völgyet:
vágják az erdőt, mit a dér lepett meg,
a tiszta fagyban a fák hanyattdőlnek.
Hanyattdőlnek, és rá a felkavart nép,
fűrész szétmetszi, aki éri vágja.
Ki bánja? Nemrég egy letört rossz gallyért
cellákat rótt ki a vármegyeháza.
Magyarázzák is most az erdőőrnek,
amíg kutyája zörgeti a cserjést:
“Miénk most minden!” –egész nap pörölnek
halálraszántan a villogó fejszék.
S meghal az erdő, mehet a madárhad
más országokba, s a téli újhold
talán hófedte koronát sem láthat
csak az oldalon ezer vérző tuskót,
Zsongó tölgyeknek havas temetőjét,
dúlt csapáit a felkavart napoknak.
Ó, birtokodra fejszével törő nép,
ne feledd el, hogy te maradsz itt holnap.
Hogy jövő is lesz – ki gondol ma rája?
Csak mámor van, ha a m a g u n k é t vágjuk.
Szerencsétlen nép ős tragádiája —
tán koporsónak sem lesz holnap fájuk.
Simon István
A távolabbi jövő
Nem kell kétségbe esni. A messze jövő szép lesz.
A szélvert pusztaságon ledőlnek a falak,
és sírok, műemlékek, acélhidak meg gépek
mind elporladnak néhány százezer év alatt.
Pár millió esztendő múlva, új csillagképek
alatt szelíd fejével kibujik a moszat,
ismeretlen virágok nyílnak, mert a természet
variál, mikor játszik, nemvárt fenevadak
születnek s egy merőben különböző embernem.
Vagy a miénk jön ismét? és imádja a szépet,
gondolkozik, fúr, farag, szeret, sír, örül, élvez,
ír, épít, fest, kutatja: mi a mindenség titka,
s nagyon fél a haláltól, de mégis elpusztítja
önmagát és a Földet? Merem remélni, hogy nem.
Faludi György
A föld panasza
Bőrömben férgek miriádjai
laknak, mozognak. Ki rakta belém,
ki rakta rám e külön életek
viszkető őrületét? Jaj, miért
dolgozom, mért járom a végtelent,
mért kell gyűrűs évekbe osztanom
a tengerzöld űrt, – ős glecsereket
tornyozva, steppék síkjait, tömör
társadalmát az ásványoknak, és
ringatnom felhők, hegyipatakok
szüntelen táncát, ha beszennyez a
testem hámjában szörcsögő nyüvek
népe, az ember? Spórák, atomok,
a férgeim! S én, a tenyészet, én,
én, az óriás, nem bírok velük.
Szabó Lőrinc
S engedtessék meg még egy ökológiai közhely:
Ha kivágtad az utolsó fát és megmérgezted az utolsó folyót, rá fogsz jönni, hogy a pénz nem ehető.
