Anyák napja

 

Anyák napja

Mr. Kobb a fél tucat szegfűt a zölddel és az apró, fehér virágokkal celofánba csomagolta. Igazán szép anyák napi csokor lett.
- Ernie, hogy viszed ezt haza? - kérdezte.
- Hát hazaviszem.
- Biciklivel vagy?
Bólintottam. Kinéztünk a virágüzlet kirakatán, és láttuk, hogy a fák csaknem lehajolnak a járdáig. Igazán ocsmány szél volt.
Mr. Kobb vastag csomagolópapírba burkolta a virágokat. - Sok szerencsét, kölyök.
- Köszönöm - mondtam. A csokrot a kabátom alá tettem, és nyakig felhúztam a dzsekim cipzárját. A szirmok csiklandozták ugyan a nyakamat és az államat, de attól tartottam, a szél szétcibálná az összes szegfűt, ha a kormányt markoló kezemben szorongatnám a virágokat. Úgy gondoltam, a mamám sokkal többet érdemel egy halom virág nélküli, csupasz szárnál.
Nos, van egyszerű szél, de van olyan szél is, amelyik felkap és két háztömbbel odébb tesz le. Aznap ezt a második fajtát osztották be szolgálatba. Nem volt könnyű vele szemben kerékpározni. Miközben a pedálokat tekertem, szorítottam a kormányt, a szél olyan erősen fújt az arcomba, hogy szinte alig kaptam levegőt. Valahányszor felnéztem, az volt az érzésem, hogy alig jutottam előre.
Folyt az orrom, nem volt nálam zsebkendő, az ajkam remegett, a fülem megfájdult, a szemem olyan száraz volt, hogy nem tudtam pislogni, minden izmom fájt.
Az autóúton egyre több jármű tűnt fel. A szél a kerékpárútról kitaszigált az úttestre - bármikor elgázolhatnak! Egy teherautó dudálva kikerült, egy úrvezető átkozódott.
Már sötétedett, mire megközelítettem a mi tömbünket. Arra gondoltam, a szüleim bizonyára aggódnak, talán elém is jönnek a kisteherautóval, felvesznek és jó melegben mehetek haza. Minél tovább kerekeztem, arra várva, hogy a sötétből felbukkanjanak az ismerős fényszórók, annál dühösebb lettem.
Ezt az ostoba bicajozást kizárólag a mami kedvéért csinálom. Az a legkevesebb, hogy megmentse az életemet!
Négy háztömbnyire a lakásunktól teljesen kifulladva megálltam, és kivettem a virágokat a kabátom alól. Szétszórom a csokrot a szélben, mami nem érdemli meg.
A szegfűk állapota azonban lefékezett. Már nem voltak olyan üdék, a kis, fehér virágok is összemorzsolódtak, de a csokor még elég csinosnak tűnt. Annyi meló volt idáig elcipelni, ostobaság lenne elpocsékolni.
A papírral bevont csokor végét a számba kaptam, és nagyon lassan hajtottam, nehogy a szél kárt tegyen a virágokban. Most hátszelet kaptam, villámgyorsan suhantam. Megpróbáltam fékezni, és bekanyarodtam a felhajtónkra.
A kanyarban a bringa eldőlt, leestem, és legalább egy métert csúsztam előre. A virágok széthullottak, a szirmok úgy szálltak a levegőben, mint a konfetti. Nem törődve horzsolásaimmal, megpróbáltam összeszedni néhány ép szálat, s a maradványokra visszatettem a laza díszítőszalagot.
Mami ijedten szaladt ki elém. A virágokat a hátam mögé dugtam.
- Jól vagy? - kérdezte az arcomat vizsgálgatva.
- Kitűnően - mondtam a torkomban formálódó gombócon keresztül.
- Biztos? Miért dugdosod a kezedet?
- A kezem is rendben van, látod? - Feléje nyújtottam a hajdani csokrot, és mielott sírni kezdtem, még elmotyogtam: - Hoztam neked valamit.
Mami megfogta a csokrot, és olyan hosszan szagolgatta a virágokat, mintha fel akarná szippantani a szegfuket. Végül lejjebb engedte a kezét, és láttam, hogy ő is sír.
- Nagyon szépek. Köszönöm.
Akkor jutott csak eszembe, hogy valójában miért is vettem neki virágot.
Nem csupán azért, mert a naptárba be volt jelölve egy bizonyos nap, hanem azért, mert tudtam, hogy szeret. A virágok elpusztultak, mami kezében mégis élőnek és gyönyörűnek látszottak.
Ernie Gilbert

Anya - mindent köszönök!

Élő bársony moha vonja körbe lelkemet,
puha selyemmel borítja be szívemet...
A szó, mire tiszta szívvel gondolok -
Édesanyám - melegségedre vágyok!

Nap nem múlik el, hogy ne szállna
feléd gondolatom, szívem ne vágyna...
Mikor szívem fáj, hozzád száll a kérő szó...
de mikor boldog, akkor is hozzád ér a jó!

Köszönöm még most is lelked puhaságát,
köszönöm tanító lelked minden tisztaságát...
Köszönöm, hogy elültetted bennem a szépet...
Köszönöm, hogy életeddel mutattál példaképet!

Köszönöm, hogy hittel tanítottál, neveltél, okítottál,
köszönöm, hogy szerelmeddel szeretetet oltottál...
Köszönöm, hogy olyanná tettél, ami vagyok...
Köszönöm, hogy szívből szeretni tudok!

Te vagy ma is a sugárzó szép napom,
te vagy ma is az égen világító csillagom...
Te vagy, ki a szívemben megszólal,
mikor küzdök az eljövő holnapommal!

Kérlek, vezesd ma is léptemet, életemet...
Kérlek, adj erőt és hitemben végzetemet...
Kérlek, lássam tisztán a holnapot -
s mindehhez adj erőt, boldogságot!
Csontos Gabriella

A vers utánközlése csak a szerző engedélyével lehetséges

Dal édesanyámnak

Kutattalak néma szavaidban.
Kutattalak könnyes arcvonásban.
Rejtve lellek minden falevélben,
megtalállak szívem rejtekében.

Rejtve lellek minden ág bogában,
holdsugaras fehér éjszakában,
fejem hajtom: mesét mondasz hallom,
elcsitulok, angyalokkal alszom.

Rejtve lellek mezők zenéjében,
a te dalod zenél az enyémmel.
Olyan lettem, amilyenre tettél,
amilyennek anyaként szerettél!

Holdsugaras, fehér éjszakában,
kötözd be a sebeim jósággal,
felnőtt fejem hajtom vállaidra,
hadd legyek a kisgyermeked újra!
Galambos Bernadett

 

Édesanya nevenapjára

 

Drága jó Mamuskám,

Nyár van a világon,

Nap süt le a földre,

Madár száll az ágon.

Szívünk világában

szintén meleg nyár van,

Szeretetnek napja

Fürdeti sugárban.

Tele van a szívünk

Szép madárénekkel:

Légy megáldva hosszú

és boldog élettel!

Dsida Jenő

 

Szeretem ezt a földgolyót - Föld napja

"A földet nem apáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön".



A Föld Napját először 1970-ben rendezték meg, Denis Hayes egyetemi hallgató kezdeményezésére.
A Föld Napja ifjúsági mozgalomként indult, 1990-től vált tömegmozgalommá. Húsz évvel később Denis Hayes és barátai, az ökológiai válság jeleit – a bioszféra pusztulását, az ipari szennyezést, az őserdők irtását, a sivatagok terjeszkedését, az üvegházhatást, az ózonlyukakat, a veszélyes hulladékokat, a túlnépesedést, a savas esőt, az óceánok szennyezettségét stb. – látva kezdeményezték, hogy az 1990-es évek a környezet évtizedeként a közös felelősségre hívják fel a figyelmet.
Az első Föld Napja óta eltelt több mint negyven év alatt helyzet azonban nemhogy javult volna, hanem még tovább romlott. Nagyon úgy tűnik, hogy azóta okoztuk a legtöbb kárt bolygónknak, amióta külön napja van. Úgy viselkedtünk, viselkedünk, mintha utánunk nem jönne senki, mi lennénk az utolsó emberek a Földön. Gátlástalanul kizsákmányoljuk a föld gyomrában rejlő ásványkincseket, pazaroljuk a tiszta vizet, sőt mi több, szennyezzük is óceánjainkat, tengereinket, folyóinkat, tavainkat.

Mi is a Föld része vagyunk, és a Föld egy rész belőlünk. Nem csak a bolygónk vesztette el az egyensúlyát, hanem mi, emberek is. Sokszor a saját elképzeléseinkkel, gondolatainkkal, érzelmeinkkel, és tetteinkkel sem vagyunk tisztában. Szemfedővel járjuk a nappalokat, éjjel meg hálát adunk a sötétségnek, amely elfedi a nappali bűneinket…
Városainkban már nincs csend. Nincs olyan hely, ahol hallgatni lehetne tavasszal a levelek bomlását, vagy a rovarok zümmögését. A csend pedig nem csupán a természet hangja, hanem az ember legbelső szükséglete. Úgy tűnik, megtanultuk, hogyan biztosítsuk a megélhetésünket, de azt nem, hogy hogyan éljünk. Éveket adtunk az élethez, de nem életet az évekhez. Ebben a „modern” világban lelki életünk borzasztóan sivárrá vált.
És ha már a pénz annyira központi szerepet kapott haszonelvű világunkban, akkor csak annyit mondok, hogy ez nem kifizetődő! Bármennyire is kényelemben érezzük magunkat, lehet, hogy holnap már megfulladunk saját „szemetünkben”…
„Ha a természet szerint élsz, sosem leszel szegény, ha a képzelgések szerint élsz, sosem leszel gazdag!” – már az ókori bölcs, Epikurosz is belátta ezt az egyszerű „törvényt”. A mai ember mégis inkább a képzelgést, a fényűzést választotta, a természettel való harmónia megélése helyett.
Tényleg attól boldog a szív, ha anyagi világunk teljesedik ki? Túlságosan mértéktelenek vagyunk, ti nem így gondoljátok? Hogy hova vezet ez az út? Nem tudom megmondani, de őszintén remélem, hogy észhez térünk, amíg még nem késő visszafordulni..
A Föld napján való megemlékezések alkalmat adnak arra, hogy az emberiség – és az egyes ember is – mérlegelje, hogy kíméletesen bánik-e környezetével, és mit tesz azért, hogy a természet és benne az ember egészségesebben éljen. A Föld napját nem csak ünnepelni kell! Sokkal inkább egész évben úgy kell viselkednünk, úgy kell élnünk, hogy szűkebb és tágabb környezetünkben óvjuk a növényeket, fákat, madarakat, állatokat.
Csak remélhetjük hogy az emberiség észbe kap és megakadályozza ezt az észbontó környezeti rombolást

"Ezen a napon reggeltől estig, vagy estétől reggelig, ahogy fordult a bolygónk, szerte a világban szóhoz jutottak a környezetvédők, a tudósok; gyermekkórusok zengték a Föld dicséretét, minden kontinensen megemlékeztek róla gyermekei, az emberek. Figyelmeztették egymást, hogy már számos egyezményt írtak alá nemzetközileg a védelmére, de tenni is kell valamit, nemcsak kinyilatkoztatni a jóra való szándékot. Igyekezzenek hát a kormányok, a társadalmi szervezetek és általában az emberek óvni a természetet, mert bajban van a Föld.
Bajban van, s rajta persze mi magunk is, még ha nem vesszük is komolyan a veszélyt. Vékonyodik az ózonréteg, savas esők marják a növényzetet, pusztulnak az erdők, rozsdásodnak a zöld fenyvesek, új területeket hódít a terméketlen sivatag, ivóvizünk, levegőnk szennyezett, mérgezett a talaj, mérgezettek a tavak, folyók, patakok.
Beteg a Föld, gyógyítani kell. Kórságok gyötrik az emberek kapzsisága, hányavetisége, a háborúkban elszabadított romboló vegyi anyagok, az ipari melléktermékek, a szertelenül használt növényvédőszerek és egyebek miatt."
Szakonyi Károly: Földanyánk hátán

Fák siratása

AZOKBAN A NAPOKBAN, AMIKOR A FALVAK NÉPE

MEGGONDOLATLANUL IRTANI KEZDTE AZ ERDŐKET

Hol a madarak fészkelni szerettek,

s dallal verték fel a gerincet, völgyet:

vágják az erdőt, mit a dér lepett meg,

a tiszta fagyban a fák hanyattdőlnek.

Hanyattdőlnek, és rá a felkavart nép,

fűrész szétmetszi, aki éri vágja.

Ki bánja? Nemrég egy letört rossz gallyért

cellákat rótt ki a vármegyeháza.

Magyarázzák is most az erdőőrnek,

amíg kutyája zörgeti a cserjést:

“Miénk most minden!” –egész nap pörölnek

halálraszántan a villogó fejszék.

S meghal az erdő, mehet a madárhad

más országokba, s a téli újhold

talán hófedte koronát sem láthat

csak az oldalon ezer vérző tuskót,

Zsongó tölgyeknek havas temetőjét,

dúlt csapáit a felkavart napoknak.

Ó, birtokodra fejszével törő nép,

ne feledd el, hogy te maradsz itt holnap.

Hogy jövő is lesz – ki gondol ma rája?

Csak mámor van, ha a m a g u n k é t vágjuk.

Szerencsétlen nép ős tragádiája —

tán koporsónak sem lesz holnap fájuk.

Simon István

A távolabbi jövő

Nem kell kétségbe esni. A messze jövő szép lesz.

A szélvert pusztaságon ledőlnek a falak,

és sírok, műemlékek, acélhidak meg gépek

mind elporladnak néhány százezer év alatt.

Pár millió esztendő múlva, új csillagképek

alatt szelíd fejével kibujik a moszat,

ismeretlen virágok nyílnak, mert a természet

variál, mikor játszik, nemvárt fenevadak

születnek s egy merőben különböző embernem.

Vagy a miénk jön ismét? és imádja a szépet,

gondolkozik, fúr, farag, szeret, sír, örül, élvez,

ír, épít, fest, kutatja: mi a mindenség titka,

s nagyon fél a haláltól, de mégis elpusztítja

önmagát és a Földet? Merem remélni, hogy nem.

Faludi György

A föld panasza

Bőrömben férgek miriádjai

laknak, mozognak. Ki rakta belém,

ki rakta rám e külön életek

viszkető őrületét? Jaj, miért

dolgozom, mért járom a végtelent,

mért kell gyűrűs évekbe osztanom

a tengerzöld űrt, – ős glecsereket

tornyozva, steppék síkjait, tömör

társadalmát az ásványoknak, és

ringatnom felhők, hegyipatakok

szüntelen táncát, ha beszennyez a

testem hámjában szörcsögő nyüvek

népe, az ember? Spórák, atomok,

a férgeim! S én, a tenyészet, én,

én, az óriás, nem bírok velük.

Szabó Lőrinc

S engedtessék meg még egy ökológiai közhely:
Ha kivágtad az utolsó fát és megmérgezted az utolsó folyót, rá fogsz jönni, hogy a pénz nem ehető.

Húsvétra

Az utolsó vacsora

János a Mester nagy szivén pihen,

E tiszta sziven, e csöndes sziven

pihen, de lelke a holnapra gondol,

S fiatal arca felhős lesz a gondtól.

Mély hallgatás virraszt az asztalon.

Az olajfák felől a fuvalom

Hűsen, szomorún a szobába téved,

Be fáj ma a szél, az éj és az élet!

Tamás révedve néz a mécsvilágra,

Péter zokog, és árvább, mint az árva,

Júdás se szól, csak apró szeme villan,

Remegve érzi: az ő órája itt van!

Csak egy nyugodt. Nagy, sötétkék szemében

Mély tengerek derűs békéje él benn.

Az ajka asztali áldást rebeg,

S megszegi az utolsó kenyeret!

Juhász Gyula

 

Jézus Pilátus előtt

(Munkácsy képe)

Állok merengve, hosszan, áhitattal:

Ez ő! Ilyen volt! Igy képzeltem én;

Álmomban éjjel, elmélkedve nappal

Kerestem arczát; végre föllelém.

Mit a halandó gyönge ismerettel,

Töprengve, könyvekből meg nem tanúl:

Az a te nagy lelkedbe rejtezett el,

Lángelméd érzi öntudatlanúl.

Az örök eszmét sejtem itt, e vásznon,

S világrendünk hány bús kérdőjelét!

A két kezet, mely áld, kötözve látom,

Hallom a csőcselek "feszítsd meg"-ét.

És hallom azt is, százszor hangosabban,

De nem a trón, a vádlott hirdeti,

Hogy a mi nem veszendő, halhatatlan:

Halandó ember meg nem ölheti!

Nincs a ki védje, nincsen pártfogója,

Vérét szomjazzák a zsidó papok.

Jósképpel áll; azt olvasom le róla:

"Feszítsetek föl! Én meg nem halok!"

Nézzétek őt! Két keze megkötözve.

A nép üvölt: "Feszítsd, feszítsd meg őt!"

Megszánja asszony, mégsem ő a gyönge.

Leborulok ily óriás előtt.

Oly szelíd, alázatos, lemondó, -

Ő az erény, igazság mártira.

S oly büszke, hajthatatlan, égbe rontó:

Ez ő! a Messiás, isten fia!

Pilátus tétovázik... Nincs segítség!

Látom, hogy el fogják veszíteni.

De érzem: kikel sírjábul ismét...

Meghal, mert ember; él, mert isteni.

Revicky Gyula

Húsvétra

Köszönt e vers, te váltig visszatérő

Föltámadás a földi tájakon,

Mezők smaragdja, nap tüzében égő,

Te zsendülő és zendülő pagony!

Köszönt e vers, élet, örökkön élő,

Fogadd könnyektől harmatos dalom:

Szivemnek már a gyász is röpke álom,

S az élet: győzelem az elmuláson.

Húsvét, örök legenda, drága zálog,

Hadd ringatózzam a tavasz-zenén,

Öröm: neked ma ablakom kitárom,

Öreg Fausztod rád vár, jer, remény!

Virágot áraszt a vérverte árok,

Fanyar tavasz, hadd énekellek én.

Hisz annyi elmulasztott tavaszom van

Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!

Egy régi húsvét fényénél borongott

S vigasztalódott sok tűnt nemzedék,

Én dalt jövendő húsvétjára zsongok,

És neki szánok lombot és zenét.

E zene túlzeng majd minden harangot,

S betölt e Húsvét majd minden reményt.

Addig zöld ágban és piros virágban

Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!

Juhász Gyula

 

Hímes tojás

Hímes tojás, a szürkén átderengő

fény, már lassan pirosba készülő,

fűszál-hálóból mosolygó ajándék -

hol vagy te múlt, elrejtőzött idő?

Hol vagytok ti, reggeli madárhangok,

melyeken égő ezüst csend ragyog?

Szélvitte csillag? Csodálkozó égbolt?

Világom végén ülök, hallgatok.

Hímes tojás, volt-öröm, vesztes ének -

együtt vagytok nagy álomkék szemen:

öröm bánattal végleg kéz a kézben,

s a tőr szívemben - az is gyermekem.

Feltámadás? Feltámadhat az ember?

Feltámadáshoz a hit túl kevés.

Az ember nem más: áldozati bárány -

s a késnek közönyös a bégetés.

Hímes tojás, mi hagyjunk hitet, vágyat

s nézzük csupán, amíg a zöld szalad,

hogy lángarany tükörben mint ígérget

öröklétet hízelgő pillanat!

Mi emlékezzünk a kedves kezekre,

melyek dajkáltak, díszt adtak reád,

Hímes Tojás - múló, törékeny Szépség!

… de Szépség nélkül mit ér a világ?!

Lelkes Miklós

Virágvasárnap

 

Virágvasárnap

Csak hulljatok virágok, pálmaágak
Csapongjon a piros szárnyú öröm
S higgyétek, hogy Dávid utódja jön
Szabadságszerző győzelmes királynak.

Ő... látja már, hogy messze mint a felleg,
Fekete átok varjúraja vár
És szárnyra kap, s hogy nemsokára már
Káromkodnak, akik most énekelnek

Ő... tudja már, hogy egyedül lesz s hitvány,
Ijedt szívvel fut szét sok tanítvány,
Nem marad bennük se remény, se hit...

S egy szürke fa a borzongó erdőbe,
mintha tudná, hogy kereszt lesz belőle,
meg-megrázza zörgő leveleit...
Bódás János

Jézus bevonulása Jeruzsálembe

Betfágéban még szavát sem hallották,
Jeruzsálemben már könnye pereg,
pedig körötte virág hull, s az élet
ujjong: királlyá teszi a sereg.

A megfertőzött templom már haragját,
korbácsütését váltja ki, pedig
virágvasárnap van, és itt a fényes
csoda-nap: Jézust ma ünnepelik!

Mily messze is van Tőle ez az ünnep!
Nyitott kapu… de nyitott szív sehol?!
Mindennél több, a szép szavaknál drágább
Jézusnak, ha szív nyílik valahol!

Virágvasárnap! Nyisd ki hát a szívek
zárt kapuját, hogy győzelmes szavad,
hozsannázásod, virágesőd tessék
Jézusnak, amíg csendben áthalad.
Kárász Izabella

Virágvasárnap

Jeruzsálemnek útja oly csodás,
olyan gyönyörű, mint egy álmodás.
Lángolva süt a fénylő Nap hevet,
nézi ez ünnepi, nagy sereget.

Virágok, ruhák tarka szőnyegén
jár a dúsgazdag, a koldus-szegény.
Hozsánnát kiált millió torok,
és mindannyian olyan boldogok!

Pálma hull, térdek mélyen hajlanak,
amerre Jézus lassan elhalad.
Ujjongó szavak…, új virágeső…
Áldott a Király!… Áldott, aki jő!

Jeruzsálemnek útja csupa fény,
Virágvasárnap… régen várt remény…
Örömmámorban ül a nagy tömeg
Jézusnak egy utolsó ünnepet.

S míg minden virág elébe lehull,
Jézusnak lelke lassan elborul.
Látja előre a nagy végzetet
és megsiratja Jeruzsálemet.

Hervad a virág, mi letépve van,
a nagy tömeg is lassan elsuhan…
Virágvasárnap! Te szép! Te csodás!
Miért múltál el, mint az álmodás?
Kárász Izabella

A tavasz csókja

Pacsírtaszót hallok megint!

Egészen elfeledtem már.

Dalolj, tavasznak hírmondója te,

Dalolj, te kedves kis madár.

Petőfi Sándor

Bizonyos, hogy jön a tavasz! Olyan duzzadtak a rügyek, csak a napsugár bíztató csókjára várnak, s kifeslenek…
Furcsa illatok születnek a játszó szélben, s lüktetve szól a széncinege – nyitnikék… nyitnikék. Roppant energiák feszülnek ilyenkor az égnek, földnek, fűnek, madárnak. A lobogó napsugárzás végigsímul a fán és gyepen, s a bókoló sárgakombinés sombokron fények tükre, kaleidoszkópja forog; benne fehét hóvirág, sárga szirmok, s kéklő ibolyák. Amit megérint a március delejes energiája, ott rügyek feszülnek, illatok születnek.
Már nagyon vártuk a tavaszt, feledjük a jégcsap csillagát, a pattogó kandalló barátságát. Vártuk már nagyon… s mikor tüdőnk feszülésén, agyunk kérgén érezzük a jól ismert, mégis titokzatos tavaszi földillatot, ami régről ismerős, mégis új… az új tavasz illat… a semmivel sem hasonlíthatót, a születő gombafonalak fűszerét, a zsendülő zöld klorofillját, a szelek szárnyán érkező áradó vizek muzsikáját, az ibolyák üzenetét. Ez a tavaszillat… orrunk, fülünk, s szívünk antennái érzik, a titkos energiákból szült márciusi vágyak szédítő keverékét. Mindegyikünknek megvan a maga tavasztükre, mely minden esztendőben újra fényesedik, fölragyog.

Először a nyárfák kezdtek mozgolódni… s egy hajnalon csak kibontják nagy ujjongással halványzöld lobogóikat. A tölgyek még rosszallólag morognak, de már a bodza, meg a kecskerágó nyíltan a nyárfákhoz pártol, és erre óvatosan és egyenként csatlakozni kezdenek a gyertyánok is. A tavasz meg dolgozgat serényen.
Wass Albert

…tavasz, mely tele volt örömmel és illattal, madárdallal és újjászületéssel, pillangóval és pattanó rügyek mézgás szagával és ezer mindennel, ami csak egyszer van ezen a világon, és aki azt elmulasztja, az nem láthat, nem szagolhat, nem hallhat és nem érezhet éppen olyant.
Wass Albert

A tavasz csókja

a tavasz belecsókolt a tájba

ahogy rádőlt a hópaplanos ágyra

takaróját mindjárt félre is dobta

helyét illatos jácinttal beszórta

párnája lett egy puha hant

a kibúvó fűszálak megannyi lant

susogtak a szélben

a vékonyka jégcsapzenészek

már kullogva nyugovóra tértek

a rügyek közt a fákon

versenyben hangoltak

pille könnyű kis dalnokok

méhek dongtak a fákon

és megannyi sárga topánról

pollennel szórták a tavaszt

s az égi-földi táncban

- az ég azúr pongyoláját adta

a nap sugaraival

féltőn átkarolta -

fecskék szárnyán

ahogy libbent ide-oda

még nekem megsúgta:

a tél eliszkolt tova

végre nyílhat az orgona

Zsefy Zsanett

Isten megnyomja a tavasz-gombot

Isten megnyomja a tavasz-gombot,

s a régi verkli pattogva beindul,

a rigó kiköpi a téli szutykot,

csőrt csücsörít s fütyül bolondul,

a rügyek apró rajzfilmgyárak:

megrajzolják a millió levelet,

szuszog, dohog a vakondjárat,

megindul a forgalom odalent,

a nárcisz kis pöckét kinyomja,

a kapkodva vetkőző égre mereszti,

a vadrózsának tavalyi a rongya,

hullna már, de még nem ereszti,

dagad az akác nyakán az ér,

az éltető nedv lüktetve kering,

bámulok a kertben ösztövér,

apadó hitemmel, s megtelek megint

együgyű csodával, éltető nedvvel,

s kinövök a földből, mint a bokrok,

s motyogom, vén bolond, gyermeki hittel:

jól van, Isten, kapsz egy libacombot!

Csukás István

Március

Ma jött az első vad tavaszi szél

szőkén lobogva és bomlott-merészen,

pirosan, mint egy korai virág.

Összezörögtek a fekete fák:

megannyi sok titok tudója,

rejtelmesen és titkolódzva súgtak…

Egy rügy kidugta kíváncsi fejét,

rózsaszínné mosolyodott egy felhő,

valahol egy cinke

hangolni kezdett egy új zenét:

„Tavasz! Tavasz! Tavasz!”

Este volt, és olyan volt az erdő,

mint egy iskolából szabadult kamasz.

Ma jött az első vad tavaszi szél

szőkén lobogva, és bomlott-merészen.

Szebb lett a vén föld? Nem tudom. Hiszen:

én csak a te két szemedet néztem!

Wass Albert

Csodák csodája

Tavasszal mindig arra gondolok,

hogy a fűszálak milyen boldogok:

újjászületnek, és a bogarak,

azok is mindig újra zsonganak,

a madárdal is mindig ugyanaz,

újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,

minden tavasz csodás megújhodás,

a fajta él, s örökre megmarad,

a föld őrzi az életmagvakat,

s a nap kikelti, minden újra él:

fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,

innám a fényt, ameddig rámragyog,

a nap felé fordítnám arcomat,

s feledném minden búmat, harcomat,

élném időmet, amíg élhetem,

hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,

hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,

s a holnapom? Azt meg kell érni még,

csillag mécsem ki tudja meddig ég?!

de most, de most e tündöklő sugár

még rámragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,

hogy éreztessem, ahogy érezem

ez illatot, e fényt, e nagy zenét,

e tavaszi varázslat ihletét,

mely mindig új és mindig ugyanaz:

csodák csodája: létezés… tavasz!

Várnai Zseni

Márciusi napfény

Tavaszt csalt arcomra a márciusi napfény,

álmodozón szép, lágy melódiát,

mely feledtette velem, hogy átfagyta a tél

a lelkemben kongó rideg muzsikát.

Most hegyeket borít virággal az élet,

patakok színét kékíti az ég,

erdők zümmögik a kismadarak dalát,

melyek szívembe éneklik

az élet ütemét.

Kun Magdolna

A hóvirág... a tavasz szenvedője.

A hóvirág

Nézz meg egy hóvirágot!
... Honnan tudja meg bent a föld alatt,
hogy odakint már elment a hó
s az ágak könnyező rügyein
cinkék hintáznak a napsütésben?
Nincs telefonja, rádiója sincsen, mégis értesül arról,
hogy mennyire haladt a világ a tavasszal.
Hideg föld öleli még a gyökeret,
de már megindulnak benne az élet nedvei és moccan a csíra.
Felüti kis zöld fejét a nyirkos falevelek alól.
Kinő a szár, utána futnak a levelek. Zöldek.
A föld nedvei összetalálkoznak a napsugárral és zöldre festik a hajszálereket.

Aztán kinyílik a szár, kifeslik a bimbó, előkacag a virág.
Kacag. Szinte hallani lehet. Nézd meg jól, milyen szép!
Milyen szép és milyen tökéletes.
Ember-művész nem alkotott még hozzá foghatót, csak másolt.

Egy láthatatlan nagy művész keze dolgozik körülötted 

Wass Albert

A hóvirág... a tavasz szenvedője.


A föld meg füvetlen, barna, szomorú. Dombok szakadékaiban, az árkokban, a bokrok között még ott hevernek a zülledező tél fehér rongyai.
Az erdő mintha a mesebeli szörnyetegek holt országa volna. Álló halottak vázai. Egy bükk, mint egy átváltozott kéményseprő, aki az égnek terjeszti óriás girbe-görbe karjait, s mintha minden hajaszála egy-egy galyacskává meredt volna, valami gyilkos borzalomtól, amit soha meg nem tud senki. Egy bokor meg valami éktelen nagy sündisznó lehetett. Egy cserfa meg valami óriás aggember, aki mielőtt meghalt volna, föl az égbe fohászkodott, - és úgy maradt. Óriás halottak!
Mintha a Halál sokallta volna, hogy egyenkint vágja le őket, csak feléjök lehelt...
Sehol egy bogár, sehol egy lepke, sehol semmi élet. Kietlen halotti letaroltság minden felé. Csak a varjak élnek és kerengnek a holt világ fölött, s kiáltják olykor gyászosan:
- Kár, kár! S tovaszállanak.
A fák között csend marad. Imitt-amott lomha szél kószál, és megfordít olykor az avar tetején egy-egy elszáradt falevelet.
S ím ebben a csöndes holt világban egy csoport apró fehér virágot pillantok meg egy kis földsüppedék oldalán. Egy csoport friss virágot, amint üde-fehéren állanak kis kétleveles zöld ruhájokban, egy fahéjszínű öklömnyi rög mellett.Hóvirágok! A föld első szülöttei!
Szinte megdöbbenek, hogy őket meglátom.
- Hát van mégis élet? van remény a földben? Van már aki elhiszi, hogy tavaszodik!
Én szép kicsi gyönge virágaim, mért jöttetek elő ilyen korán? A nap még érőtelen. A fák még holt vázak. A bogarak még dermedten alszanak a mélyben. A gólya még bizalmatlanul nézi túl a tengeren a napot. Nincs még ibolya, nincs madárének, csak a szél botorkál a holt virágok kórói között.
Elgondolkodva nézem a bájos kis virágcsoportot.
Milyen különös, hogy van élet öntudat nélkül és van vágyakozás érzékek nélkül! Mert mi más erő, ha nem a vágy készti a kis hóvirágokat, hogy fölemeljék a fejükre nehezedő rögét és kibújjanak a szabadba, a tündöklő kék égboltozat alá. Mi más, ha nem a vágy, hogy melengetődzenek a verőfényben, mint ahogy az ember, a beteg ember, aki egész télen át a szobában feküdt.A virág meg az ember. Milyen különböző teremtései az Istennek! És az érzésük egy.
Ki tudja micsoda türelmetlenség van már mindenfelé a föld alatt, ahol a tél hidegétől elgyötörten milliárd különféle élet bágyadoz. Talán a virágok, meg a bogarak is úgy vannak odalenn, mint az ember a szobában. Amint elzajlottak a januári hóförgetegek s beáll a hóolvadás csöndje, odalenn a föld alatt is egyre sóhajtják:
- Jöjj el jöjj meleg napsugár, bújjatok elő füvek, falevelek! Gyertek haza ti komoly szép gólyák, ti vidám szép fecskék! Legyen újra napfény, élet, dal, pompa és szerelem mindenfelé az ég alatt.De a tavasz nem jön madárszárnyon. Valami szünet van a tél meg a tavasz között, valami szünet, aminek neve nincsen.
Mintha gondolkodna a tél, hogy engedjen-e, vagy hogy örök ura maradjon a világnak? Mintha gondolkodna a tavasz, hogy érdemes-e újra teleszórni virággal a földet.Vagy talán a mindenség ura gondolkodik? Tehát szünet van.
A trombitás angyal az Úr előtt áll a trombitájával. Szünet van, s a szünetben templomi csönd és aggodalom. Minden érzi, hogy már nincs tél, és hogy még nincs tavasz. S talán minden arra gondol, hogy hátha megállott az idő, s nem mozdul többé soha.
Csak a kis hóvirág, ez a kis fehér teremtés nem bírja már tovább várni a tavaszt a föld alatt. Csak ez az egy bízik, reménykedik.
S már előre künn várja a tavaszt, várja dideregve.
A kis virágcsoport olyan nekem, mintha csupa anyátlan kisgyerek volna, - a fekete föld kisgyerekei. Hiszen az emberfaj szülöttei is mind ilyen öntudatlanul jönnek a világra.
- Élni és élni! Ez az egyetlen törekvés.
- Miért?
Nem kérdi azt a világra érkezett. Az az erő, amely életre fakasztotta őt, csak fejlődni kíván, fejlődni akárhogyan is! Mohón szívja magába a meleget, meg a táplálékot.- Csak élni, és élni ahogyan lehet!
De íme mindenütt dermedt érzéketlenség: kietlen pusztaság a földön. Hideg részvétlenség a kéklő magasságban.Csak nézem, nézem az öt kis hóvirágot, amint sápadtan, elhagyottan, lecsüggedt fővel állanak az érzéketlen rög mellett. Ahogy a szél át-átsuhan rajtok, föl-fölremegnek, és fázó fehér arcukat mintha be akarnák takarni kis zöld köntösükkel.
Gárdonyi Géza