Advent első gyertyalángja

Advent első gyertyalángja legyen ma a béke,

apró gyermekszívek szépreményű éke.

Ráncos, fázós kézfejeknek forró meleg kályha,

szomorú arcocskáknak pihe-puha párna.

Advent első gyertyalángja legyen ma a mosoly,

ott is ahol szívfájdító nyomorúság honol,

hisz az Adventi gyertyákban fellobbanó láng,

koldusra és királyra is mennyei fényt ád.

 Kun Magdolna

Advent

 Álomport hintett a tájra a tél,

enyvesek ágain hűs szél zenél,

hófelhőt bolyhoz fenn, későn, korán,

s átsuhan didergő falvak során.

Benéz a házakba, s mit lát vajon?

Gyertyafényt, ünnepi, szép asztalon,

parázsló kályhákat, s asztal felett

számtalan imára kulcsolt kezet,

szemekben sóvárgást, hitet, reményt,

várják a Megváltót, hogy indul felénk,

s megérint vidám és bús lelkeket,

hogy átír majd haragot a szeretet.

Suttogj most te is egy csendes imát,

kérd, tisztává válhasson majd a világ!

Koldusnak, szegénynek kérj új esélyt,

fázónak meleget, sötétben fényt,

hisz parányi remény még él bennetek,

betegnek gyógyulást, szebb életet,

gyáváknak acélos, bátor szívet,

megtévedt lelkeknek igaz hitet!

Hisz várjuk a megváltást, az újabb csodát,

a szeretet, megértés szép zálogát,

mert vágyjuk, hogy béke és boldogság

töltse be világunk minden zugát!

Mentovics Éva

Ezüstszárnyú lelkek

Ha majd az ünnepi asztalt körül ülitek,

és a látvány előhozza a múltemlékeket,

hagyjátok, hogy szívetekben helyet kapjanak

mindazok, kik e világból messze utaztak.

Hagyjátok, hogy minden emlék elevenné váljon,

mert csak úgy lehet boldog, meghitt a karácsony,

és csak úgy lehet teljes az Istenáldott ünnep,

ha gondolatban szeretteink mellettünk lehetnek.

Bár úgy hisszük, hogy a távolság le nem győzhető,

és mind aki elment már vissza sosem, jő,

de tudnunk kell azt is, hogy a lélek ezüstszárnya

mindig utat talál földi otthonába.

Ezért bízva higgyük csak, hogy egy-egy ünnepnap,

minden eltávozott szerettünk hazalátogat,

azért, hogy teljessé tegyék, és hogy kiegészítsék

szíveinkben tátongó hiányuk részét.

De nem kell ahhoz ünnepnap, hogy újra érezzük

a szíveinkben ott lapuló nagy szeretetük,

hiszen eltelhet még sok száz nap, vagy akár ezer év,

bennünk nem halványul el a sok megélt emlék.

Kun Magdolna

Nem kell sok az emberi ünnephez.

Minden napba belecsempészhetsz valamilyen varázsos elemet, megajándékozhatod magad egy könyv igazságának negyedórás élményével, valamilyen homályos fogalom megismerésének kielégülésével, környezeted vigasztalásával vagy felderítésével.

Az élet gazdagabb lesz, ünnepibb és emberibb, ha megtöltöd a hétköznapok néhány percét a rendkívülivel, az emberivel, a jóindulatúval és az udvariassal; tehát az ünneppel.

Márai Sándor

Az össze

A kutya kérése

Szeretnék naponta szívedbe kerülni,

szeretet vizében vígan elmerülni,

tudni azt, hogy mindig számíthatok reád,

én leszek a fontos, a szeretett kutyád.

Mert felnézek én rád, s nem azért, mert nagy vagy,

nem látlak erősnek, sosem látlak vadnak.

Sokkal inkább látok egy jó embert benned,

és ha tényleg az vagy, boldoggá kell tenned!

Ehhez nem is sok kell, kevéssel beérem,

etess meg mindennap és foglalkozz vélem!

Kell egy kicsi mozgás, egy kis közös játék,

ettől vagyok boldog, ez nekem ajándék!

És ha ezt megkapom, én boldoggá teszlek!

Mindig tudni fogod mennyire szeretlek.

Nem is kell nekem más, csak téged szolgállak,

s szívem máris repes, ahányszor meglátlak! Aranyosi Ervin

Mi volt 1956, barátom?

Mi volt 1956, barátom? Múlt, ami elmúlt?

Egy nép, amely elhullt? Hol volt, hol nem volt... Se élő, se holt.

Elfelejtetted a Tettet! Amikor a semmiből sok ember Valamit teremtett.

Sokáig nem is lehetett hallani, hogy mi volt ez a valami.

Hogy Valami volt: s ez a Szabadság. És hogy futott előle a Gazság!

Pattant ránk szorított bilincs, amikor utcára lépett a sok Nevenincs.

A sokat emlegetett Nép. Aki látta, felejthetetlen a kép:

ahogy ott vonult, ahogy a Veres Csillag az utcára hullt.

Ahogy dőlt a Szobor, s még dőltében is ölt.

Ahogy egy nép ellen fordult a Gyilkos tőre,

s aki addig nem hitte: láthatta, hogy gyilkosa is ő, nem csak őre.

Azt hitted, véget ért a rabság, s hogy elérkezik végre a Szabadság?

És hogy mert szabad vagy, a jövődet is visszaadják?

A csillag lehullt, a Nap ragyog.

Azt hitted, kis magyar, hogy elnézik neked a Nagyok?!

Nem kértél sokat, csak életed,

s balgán azt hitted, hogy ellenértéknek beszámítják talán a véredet.

Vér-vár. Vér - vád. Vér - ver. Aléltan elhever.

A puszta föld. Ököl. Szorít, elernyed.

Földedbe bevernek mint jelző karót. Élethosszig fizetheted ezt az adót.

Jön a defterdár, s tőle megtudod: néhány szép napért mennyi az ár.

Mi volt az életed? Hiába kérdezed...

Ahogy a helyet nézed népeknek sorában,

légy büszke arra:

ha csak kicsiny kokárda vagy Világnak gomblyukában. 
Adorján András

Az alvó kertben

Csak halkan lépjél, Kedvesem,

a kerti úton nesztelen,

s hallgasd az édes őszi

dalt, ami a fák közt átnyilalt.

Csak hallga, hallga, Kedvesem,

levél zizeg ily kedvesen?

A szél susog, vagy lomb dalol?

Vagy egy bogár a lomb alól?

Figyelj, figyelj csak, Kedvesem,

az ősz suhan itt csendesen,

s ahova tündérujja ér,

aranyszín lesz a zöld levél.

Kék fátyol leng a távolon,

talán mindezt csak álmodom?

A kert is alszik, Kedvesem,

most halkan lépjél, nesztelen.

 Várnai Zseni

A könyv nem megteremti

 A könyv nem megteremti az otthont, hanem ő maga az, abban az értelemben, hogy - akárcsak egy ajtót - kinyitjuk, és bemegyünk rajta. Odabent másfajta időt, másfajta teret találunk. Jeanette Winterson

Mikor mégis egyedül vagy

Ezen nem lehet segíteni. Vannak az életben pillanatok, amikor menthetetlenül egyedül vagy. Ilyenkor hiába van társad, hiába van családod, hiába vannak barátaid: egyedül vagy. Bizonyos kérdéseket egyedül kell megoldanod, senki nem segíthet rajtad, senki helyetted el nem végezheti. Kifejezhetem ezt úgy is, hogy vállalnod kell valamit az életből, valami kockázatot, valaminek a felelősségét, egyedül, a magad erejéből.

Amikor döntened kell, hogy valami jó-e, vagy rossz. Helyes vagy helytelen. Szép vagy csúnya. Amikor döntened kell, hogy jobbra térsz vagy balra fordulsz. Ilyenkor nem segíthet rajtad senki.

Még csak azt sem teheted, hogy valamilyen félmegoldással elhalasztod a döntést.

Kikerülöd. Vagy úgy teszel, mintha nem vennéd észre, hogy döntened kell.

Döntened kell.

Ezen nem lehet segíteni.

És egyedül vagy.

Öregek, bölcsek, papok, filozófusok sok mindent tanácsoltak már Neked erre az alkalomra.

Mondták, hogy térdelj le és imádkozz, hogy Isten megvilágítsa az agyadat. Mondták, hogy ösztönöd indítása szerint azonnal és gondolkodás nélkül cselekedj. Mondták, hogy zárkózz be négy fal közé, étlen, szomjan és töprengj napokig. Azt is mondták, hogy ostorozzad magadat ilyenkor, mert a szenvedés megtisztítja a látást.

Én nem vagyok sem filozófus, sem pap. Még csak öreg sem vagyok.

Így hát egészen egyebet mondok Neked:

Eridj ki az erdőre.

A mezőre, a folyó mellé, vagy föl a hegyre. Lassan járj, hiszen egyedül vagy, nincs miért siess.

Lassan járj, urasan.

Mint valami hajdani Nagyúr, aki birtokát járta be, s ameddig a szeme ellátott, övé volt minden.

Erdő, mező, folyó, hegy.

Megteheted, hiszen ember vagy.

Valóban nagy úr odakint. És amit szemed lát, valóban mind a Tied akkor. Az erdő, a mező, a folyó, a hegy. Még a napsütés is. Még a virágok is. A rigófütty és a pillangó színei. A hal fehér hasának villanása a hullámok között.

Eridj tehát lassan, kényelmesen.

Nézd meg a virágokat.

Simogassad meg a fák törzsét.

Hajolj a nyírfához és szívd be az illatát.

Hallgasd a madarakat.

Próbáld megérteni azt, amit mondanak.

És amikor már tele vagy a virágok illatával, a napsugárral, a széllel és mindennel, ami zsongva körülvesz és ami mind a Tied abban a percben, akkor gondolkozz a csodán, amit életnek, mindenségnek, vagy teremtésnek nevezünk. Gondolj arra, hogy Isten sok-sok millió esztendővel ezelőtt megteremtette az anyagot és megteremtette a sejtet. Megteremtette és céljává tette a jót, a szépet és a fejlődést. És a sejtből lett virág, állat és végül ember. A látható sejtek mellett növekszik folytonosan a láthatatlan is, amelyik a szép és jó törvényeit hordozza magában és tereli az életet a fejlődésen keresztül a tökéletesedés felé, hogy végül is visszatérhessen Istenhez egy napon.

Gondolj a moszat útjára a liliomig, a hernyó útjára az emberig és az emberi lélek útjára tovább, amit már tudni nem, csak sejteni lehet. És akkor állítsd be a kérdést, ami fölött döntened kell, ebbe a nyílegyenes útba, mely az anyagtól fűszálakon, virágokon, madarakon, állatokon és végül rajtad keresztül Istenhez vezet. És döntöttél máris. Testvéred a világ. Öcséd a nyúl, húgod a margaréta. A fejlődés nagy láncolata összefűz mindenekkel és a pókháló-finom lánc vége Isten kezében van. Néha megpróbálsz ember-ésszel leszakadni erről a láncról, de csak annyi történik, hogy letérsz nyílegyenes útról, eltévedsz, hátramaradsz.

De ha meglátod és megérted a láncszemek törvényét, akkor megérted azt is, hogy soha sem vagy egyedül.

Legkevésbé pedig olyankor, amikor azt hiszed, hogy egyedül vagy.

Wass Albert