A tavasz csókja

Pacsírtaszót hallok megint!

Egészen elfeledtem már.

Dalolj, tavasznak hírmondója te,

Dalolj, te kedves kis madár.

Petőfi Sándor

Bizonyos, hogy jön a tavasz! Olyan duzzadtak a rügyek, csak a napsugár bíztató csókjára várnak, s kifeslenek…
Furcsa illatok születnek a játszó szélben, s lüktetve szól a széncinege – nyitnikék… nyitnikék. Roppant energiák feszülnek ilyenkor az égnek, földnek, fűnek, madárnak. A lobogó napsugárzás végigsímul a fán és gyepen, s a bókoló sárgakombinés sombokron fények tükre, kaleidoszkópja forog; benne fehét hóvirág, sárga szirmok, s kéklő ibolyák. Amit megérint a március delejes energiája, ott rügyek feszülnek, illatok születnek.
Már nagyon vártuk a tavaszt, feledjük a jégcsap csillagát, a pattogó kandalló barátságát. Vártuk már nagyon… s mikor tüdőnk feszülésén, agyunk kérgén érezzük a jól ismert, mégis titokzatos tavaszi földillatot, ami régről ismerős, mégis új… az új tavasz illat… a semmivel sem hasonlíthatót, a születő gombafonalak fűszerét, a zsendülő zöld klorofillját, a szelek szárnyán érkező áradó vizek muzsikáját, az ibolyák üzenetét. Ez a tavaszillat… orrunk, fülünk, s szívünk antennái érzik, a titkos energiákból szült márciusi vágyak szédítő keverékét. Mindegyikünknek megvan a maga tavasztükre, mely minden esztendőben újra fényesedik, fölragyog.

Először a nyárfák kezdtek mozgolódni… s egy hajnalon csak kibontják nagy ujjongással halványzöld lobogóikat. A tölgyek még rosszallólag morognak, de már a bodza, meg a kecskerágó nyíltan a nyárfákhoz pártol, és erre óvatosan és egyenként csatlakozni kezdenek a gyertyánok is. A tavasz meg dolgozgat serényen.
Wass Albert

…tavasz, mely tele volt örömmel és illattal, madárdallal és újjászületéssel, pillangóval és pattanó rügyek mézgás szagával és ezer mindennel, ami csak egyszer van ezen a világon, és aki azt elmulasztja, az nem láthat, nem szagolhat, nem hallhat és nem érezhet éppen olyant.
Wass Albert

A tavasz csókja

a tavasz belecsókolt a tájba

ahogy rádőlt a hópaplanos ágyra

takaróját mindjárt félre is dobta

helyét illatos jácinttal beszórta

párnája lett egy puha hant

a kibúvó fűszálak megannyi lant

susogtak a szélben

a vékonyka jégcsapzenészek

már kullogva nyugovóra tértek

a rügyek közt a fákon

versenyben hangoltak

pille könnyű kis dalnokok

méhek dongtak a fákon

és megannyi sárga topánról

pollennel szórták a tavaszt

s az égi-földi táncban

- az ég azúr pongyoláját adta

a nap sugaraival

féltőn átkarolta -

fecskék szárnyán

ahogy libbent ide-oda

még nekem megsúgta:

a tél eliszkolt tova

végre nyílhat az orgona

Zsefy Zsanett

Isten megnyomja a tavasz-gombot

Isten megnyomja a tavasz-gombot,

s a régi verkli pattogva beindul,

a rigó kiköpi a téli szutykot,

csőrt csücsörít s fütyül bolondul,

a rügyek apró rajzfilmgyárak:

megrajzolják a millió levelet,

szuszog, dohog a vakondjárat,

megindul a forgalom odalent,

a nárcisz kis pöckét kinyomja,

a kapkodva vetkőző égre mereszti,

a vadrózsának tavalyi a rongya,

hullna már, de még nem ereszti,

dagad az akác nyakán az ér,

az éltető nedv lüktetve kering,

bámulok a kertben ösztövér,

apadó hitemmel, s megtelek megint

együgyű csodával, éltető nedvvel,

s kinövök a földből, mint a bokrok,

s motyogom, vén bolond, gyermeki hittel:

jól van, Isten, kapsz egy libacombot!

Csukás István

Március

Ma jött az első vad tavaszi szél

szőkén lobogva és bomlott-merészen,

pirosan, mint egy korai virág.

Összezörögtek a fekete fák:

megannyi sok titok tudója,

rejtelmesen és titkolódzva súgtak…

Egy rügy kidugta kíváncsi fejét,

rózsaszínné mosolyodott egy felhő,

valahol egy cinke

hangolni kezdett egy új zenét:

„Tavasz! Tavasz! Tavasz!”

Este volt, és olyan volt az erdő,

mint egy iskolából szabadult kamasz.

Ma jött az első vad tavaszi szél

szőkén lobogva, és bomlott-merészen.

Szebb lett a vén föld? Nem tudom. Hiszen:

én csak a te két szemedet néztem!

Wass Albert

Csodák csodája

Tavasszal mindig arra gondolok,

hogy a fűszálak milyen boldogok:

újjászületnek, és a bogarak,

azok is mindig újra zsonganak,

a madárdal is mindig ugyanaz,

újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,

minden tavasz csodás megújhodás,

a fajta él, s örökre megmarad,

a föld őrzi az életmagvakat,

s a nap kikelti, minden újra él:

fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,

innám a fényt, ameddig rámragyog,

a nap felé fordítnám arcomat,

s feledném minden búmat, harcomat,

élném időmet, amíg élhetem,

hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,

hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,

s a holnapom? Azt meg kell érni még,

csillag mécsem ki tudja meddig ég?!

de most, de most e tündöklő sugár

még rámragyog, s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,

hogy éreztessem, ahogy érezem

ez illatot, e fényt, e nagy zenét,

e tavaszi varázslat ihletét,

mely mindig új és mindig ugyanaz:

csodák csodája: létezés… tavasz!

Várnai Zseni

Márciusi napfény

Tavaszt csalt arcomra a márciusi napfény,

álmodozón szép, lágy melódiát,

mely feledtette velem, hogy átfagyta a tél

a lelkemben kongó rideg muzsikát.

Most hegyeket borít virággal az élet,

patakok színét kékíti az ég,

erdők zümmögik a kismadarak dalát,

melyek szívembe éneklik

az élet ütemét.

Kun Magdolna

A hóvirág... a tavasz szenvedője.

A hóvirág

Nézz meg egy hóvirágot!
... Honnan tudja meg bent a föld alatt,
hogy odakint már elment a hó
s az ágak könnyező rügyein
cinkék hintáznak a napsütésben?
Nincs telefonja, rádiója sincsen, mégis értesül arról,
hogy mennyire haladt a világ a tavasszal.
Hideg föld öleli még a gyökeret,
de már megindulnak benne az élet nedvei és moccan a csíra.
Felüti kis zöld fejét a nyirkos falevelek alól.
Kinő a szár, utána futnak a levelek. Zöldek.
A föld nedvei összetalálkoznak a napsugárral és zöldre festik a hajszálereket.

Aztán kinyílik a szár, kifeslik a bimbó, előkacag a virág.
Kacag. Szinte hallani lehet. Nézd meg jól, milyen szép!
Milyen szép és milyen tökéletes.
Ember-művész nem alkotott még hozzá foghatót, csak másolt.

Egy láthatatlan nagy művész keze dolgozik körülötted 

Wass Albert

A hóvirág... a tavasz szenvedője.


A föld meg füvetlen, barna, szomorú. Dombok szakadékaiban, az árkokban, a bokrok között még ott hevernek a zülledező tél fehér rongyai.
Az erdő mintha a mesebeli szörnyetegek holt országa volna. Álló halottak vázai. Egy bükk, mint egy átváltozott kéményseprő, aki az égnek terjeszti óriás girbe-görbe karjait, s mintha minden hajaszála egy-egy galyacskává meredt volna, valami gyilkos borzalomtól, amit soha meg nem tud senki. Egy bokor meg valami éktelen nagy sündisznó lehetett. Egy cserfa meg valami óriás aggember, aki mielőtt meghalt volna, föl az égbe fohászkodott, - és úgy maradt. Óriás halottak!
Mintha a Halál sokallta volna, hogy egyenkint vágja le őket, csak feléjök lehelt...
Sehol egy bogár, sehol egy lepke, sehol semmi élet. Kietlen halotti letaroltság minden felé. Csak a varjak élnek és kerengnek a holt világ fölött, s kiáltják olykor gyászosan:
- Kár, kár! S tovaszállanak.
A fák között csend marad. Imitt-amott lomha szél kószál, és megfordít olykor az avar tetején egy-egy elszáradt falevelet.
S ím ebben a csöndes holt világban egy csoport apró fehér virágot pillantok meg egy kis földsüppedék oldalán. Egy csoport friss virágot, amint üde-fehéren állanak kis kétleveles zöld ruhájokban, egy fahéjszínű öklömnyi rög mellett.Hóvirágok! A föld első szülöttei!
Szinte megdöbbenek, hogy őket meglátom.
- Hát van mégis élet? van remény a földben? Van már aki elhiszi, hogy tavaszodik!
Én szép kicsi gyönge virágaim, mért jöttetek elő ilyen korán? A nap még érőtelen. A fák még holt vázak. A bogarak még dermedten alszanak a mélyben. A gólya még bizalmatlanul nézi túl a tengeren a napot. Nincs még ibolya, nincs madárének, csak a szél botorkál a holt virágok kórói között.
Elgondolkodva nézem a bájos kis virágcsoportot.
Milyen különös, hogy van élet öntudat nélkül és van vágyakozás érzékek nélkül! Mert mi más erő, ha nem a vágy készti a kis hóvirágokat, hogy fölemeljék a fejükre nehezedő rögét és kibújjanak a szabadba, a tündöklő kék égboltozat alá. Mi más, ha nem a vágy, hogy melengetődzenek a verőfényben, mint ahogy az ember, a beteg ember, aki egész télen át a szobában feküdt.A virág meg az ember. Milyen különböző teremtései az Istennek! És az érzésük egy.
Ki tudja micsoda türelmetlenség van már mindenfelé a föld alatt, ahol a tél hidegétől elgyötörten milliárd különféle élet bágyadoz. Talán a virágok, meg a bogarak is úgy vannak odalenn, mint az ember a szobában. Amint elzajlottak a januári hóförgetegek s beáll a hóolvadás csöndje, odalenn a föld alatt is egyre sóhajtják:
- Jöjj el jöjj meleg napsugár, bújjatok elő füvek, falevelek! Gyertek haza ti komoly szép gólyák, ti vidám szép fecskék! Legyen újra napfény, élet, dal, pompa és szerelem mindenfelé az ég alatt.De a tavasz nem jön madárszárnyon. Valami szünet van a tél meg a tavasz között, valami szünet, aminek neve nincsen.
Mintha gondolkodna a tél, hogy engedjen-e, vagy hogy örök ura maradjon a világnak? Mintha gondolkodna a tavasz, hogy érdemes-e újra teleszórni virággal a földet.Vagy talán a mindenség ura gondolkodik? Tehát szünet van.
A trombitás angyal az Úr előtt áll a trombitájával. Szünet van, s a szünetben templomi csönd és aggodalom. Minden érzi, hogy már nincs tél, és hogy még nincs tavasz. S talán minden arra gondol, hogy hátha megállott az idő, s nem mozdul többé soha.
Csak a kis hóvirág, ez a kis fehér teremtés nem bírja már tovább várni a tavaszt a föld alatt. Csak ez az egy bízik, reménykedik.
S már előre künn várja a tavaszt, várja dideregve.
A kis virágcsoport olyan nekem, mintha csupa anyátlan kisgyerek volna, - a fekete föld kisgyerekei. Hiszen az emberfaj szülöttei is mind ilyen öntudatlanul jönnek a világra.
- Élni és élni! Ez az egyetlen törekvés.
- Miért?
Nem kérdi azt a világra érkezett. Az az erő, amely életre fakasztotta őt, csak fejlődni kíván, fejlődni akárhogyan is! Mohón szívja magába a meleget, meg a táplálékot.- Csak élni, és élni ahogyan lehet!
De íme mindenütt dermedt érzéketlenség: kietlen pusztaság a földön. Hideg részvétlenség a kéklő magasságban.Csak nézem, nézem az öt kis hóvirágot, amint sápadtan, elhagyottan, lecsüggedt fővel állanak az érzéketlen rög mellett. Ahogy a szél át-átsuhan rajtok, föl-fölremegnek, és fázó fehér arcukat mintha be akarnák takarni kis zöld köntösükkel.
Gárdonyi Géza